Vujity Tvrtko: „Elégedett ember vagyok, aki még a hibáit is szívesen megismételné. Mert istenigazából azoktól lettem erősebb”

Mindenekelőtt szívből gratulálok a Blikknek a 30. születésnapjához. Nagy szám ez, már-már emberöltőnyi idő, amely olykor párhuzamosan futott velem és az én időmmel.

Szívesen emlékszem a második világháború utolsó hadifoglyának hazahozatalára, ahol ha éppen nem Toma András, akkor Tapolcsányi Éva blikkes fotóriporter mellett ültem. Felemelő volt a Blikk értékteremtő díjának zsűritagjaként együtt dolgozni Erőss Zsolt hegymászóval, akit éppen úgy megsirattam, mint Murányi Marcell barátomat, a lap egykori főszerkesztőjét. S a szívem mosolyog, ha Bajkó Pankára gondolok, aki a Blikk újságírójaként lett a barátom, hogy aztán kövessen engem Washingtonba, Londonba, vagy hogy éppen én mutathassam meg neki először az Édesapja szülőfaluját a havas Hargita lábánál.

Sok élmény, sok történet, amely erősebbé tett, élményekben gazdagabbá, s talán bölcsebbé is. Ki gondolta volna mindezt a kilencvenes évek közepén, a lap születésekor, amikor éppen az amerikai egyetemi tanulmányaimra készültem?! Túl voltam már a délszláv háború borzalmain, amelyeket szinte gyerekként éltem át, s akkoriban nagyjából annyit tudtam az Egyesült Államokról, hogy minden pohár üdítőbe rengeteg jeget tesznek, hogy 21 év alatt nem lehet sörözni, illetve minden kétszer nagyobb, mint nálunk, Magyarországon, ha nem háromszor. Ennyit tudtam hát akkoriban Amerikáról, a kontinensnyi országról, ahol ma – három évtizeddel később – élek, a jéggel telepakolt poharak és a sokkal nagyobb almák, dinnyék és behemót-hatalmas autók között.

A folytatásért keresd fel a Blikk.hu oldalát.