„Szomorú szívvel jelentem...” - Így tudósított Scheffler János püspök a bombázásokról

1944 szeptemberében háromszor is bombázták Szatmárnémetit, viszont ezek közül az első, a 16-án történt támadás volt a legpusztítóbb. Erre a borzalmas napra és a támadás áldozataira emlékeztek vasárnap a Püspöki Palota előterében, és erre emlékeznek hétfőn a Hősök temetőjében is.

 A városra a kérdéses estén több mint ezer bombát dobtak, az utcák tele voltak emberi és állati tetemekkel. Közel kétszáz lakóház vált porrá, találat érte a Református Gimnázium tornatermét, a Láncos-templomot és nem utolsó sorban a Püspöki Palota masszív falú épületét. Az épület pincéjébe akkor 22 ember menekült le, de csak egy személy élte túl a katasztrófát. Dr. Kovács Gyula rektor, Szeibel István irodaigazgató, Dr. Korlát (Frink) Ferenc hittanár és spirituális, Gyurcsovics Károly irodaigazgató helyettes, Dr. Juhari (Jurkó) Gábor püspöki udvari káplán, Manfrédi Gáspár püspöki szertartó és hitoktató, Papp Dénes marosvásárhelyi hitoktató pap, Békési (Bart) József kispap, Samó Oszkár első éves teológus, Somosi Béla szeminarista, Erni Irén M. Pongratia szatmári irgalmas nővér, Kaizer Erzsébet M. Leopoldina szatmári irgalmas nővér, Martin Mária M. Severia szatmári irgalmas nővér, Wagner Julianna M. Salviana szatmári irgalmas nővér, Szász Teréz háztartásbeli, Szép Julianna háztartásbeli, Szép Sára diák, Bozóky bácsi - kőműves, Molnár Antal püspöki szolga, Görbe László szabóinas, valamint ifj. Figus Illinyi Albert katonai szolgálatot teljesítő világi ferences a romok alatt lelte halálát. 

Scheffler János püspök a pusztító bombázás idején épp nem tartózkodott az épületben, így néhány nappal később levélben tudósított az eseményekről. „Szomorú szívvel jelentem Főméltóságodnak, hogy e hó 16-án este az Úristen nagy csapást kegyeskedett reám és szeretett egyházmegyémre mérni. Az este 8 óra után kezdődő és több mint másfél órán át tartó borzalmas bombázás során a püspöki palota három telitalálatot kapott, – valószínűleg összeláncolt bombákkal. A palotának homlokzata két szoba kivételével teljesen összeomlott. Ami még szomorúbb, [az] egyik telitalálat az óvóhelyre esett, és maga alá temette minden emberemet” – írja a püspök abban a levelében, melyet az esztergomi Prímási levéltárban őriznek, s melynek szövegét a Nemzeti Emlékezet Bizottság közölte a nullaev.hu oldalon.

Levelében Scheffler elárulta, ő maga és öccse csak úgy menekültek meg, hogy szombat délben kimentek Szatmárhegyre, s bár eredeti szándékaik szerint vacsorára vissza is tértek volna, végül úgy döntöttek, a faluban fogják tölteni az éjszakát. „Innen, kb. 17 km távolságból néztük végig a pokoli látványosságot” – írja levelében.

Scheffler kifejti továbbá azt is, hogy mindaz, ami a Püspöki Palotából az első szőnyegbombázás után megmaradt, a következő két támadásban ismét találatot kapott és lakhatatlanná vált. A bútorok és felszerelések túlnyomó többsége megsemmisült, ami pedig mégis megmaradt, azt minden bizonnyal el fogják lopni, mivel minden kapu, ajtó és ablak tönkrement.

„Nincs egy templomunk, amelynek egyetlen ép ablaka maradt volna. A városban nem maradt ép épület, a lakosság ijedten menekül vidékre – teljesen kihalt város képét mutatja. Éppen ezért nem tudom, hogy a télen át hová húzzuk meg magunkat, és végezzük munkánkat addig és úgy, ahogy ilyen körülmények közt lehet. De bízom az Úrban, akit egész lélekkel kívánok szolgálni, hogy majd megmutatja a helyes utat” – zárta sorait Scheffler János szatmári püspök.

Előkerült a püspökség akkori zászlaja

Amint arról vasárnap olvasóinknak is beszámoltunk, a Püspöki Palota előterében koszorúzással és mécsesgyújtással emlékeztek meg azokról, akik nyolcvan évvel ezelőtt az épület pincéjében vesztették életüket. Az esemény azonban nem csak a felidézett emlékek miatt volt különösen megható, hanem azért is, mert Szelényi György akkori sekrestyés unokája nem hétköznapi ereklyéket adott át Schönberger Jenő püspöknek. Egyrészt átnyújtotta annak a versnek az eredeti kéziratát, melyet Szikorák Gyula a tragédia emlékére írt, másrészt azt a püspökségi zászlót is, melyet a vészterhes időkben maga Scheffler János bízott rá a sekrestyésre, a Szelényi család pedig mintegy nyolcvan éven át őrizte azt.