Szemléletváltás - elmélkedés

Nagyon sok minden függ attól, hogy milyen szemüvegen keresztül nézzük a világot. A rálátásunk, a meglátásunk, a belátásunk óriásit fordíthat helyzetünkön. Szeretem azt érezni egy-egy istentiszteleten, amit a gyermek, akit ölébe vesz az apja, vagy anyja. Azelőtt talán morcogok valamin, követelőzök, mint egy kissrác(z), de már attól megváltozik minden, hogy érzem: az én Uram figyel rám. Lehet, nem kapom meg azt, amit követelek, kérek, amiért könyörgök, de az Ő közelsége jó nekem. Felemel, átemel ügyeken, és megvigasztalódva megyek tovább. Én, amikor mindenkinek azt ajánlom, hogy jöjjön templomba, talán emiatt az érzés miatt ajánlom a legjobban. Szeretném, ha minél többen éreznék ezt, hogy Isten felemeli őket, hogy más szemszögből nézzenek rá életük ügyeire. Ekkor érezhetjük át, amit a prédikátor mond: “Mindezt megfigyeltem, mert tisztán akartam látni mindezt, hogy az igazak és a bölcsek minden munkájukkal együtt Isten kezében vannak. Az ember azt sem tudja, hogy szeretet vagy gyűlölet vár-e rá: minden előtte van.” (Préd 9,1) 
 

Tavaly nyáron valami olyan történt velem, amiről gyerekkorom óta talán még álmodozni sem mertem igazán. A Partiumi Magyar Napok nevű rendezvény keretén belül Szatmárnémetiben járt a Ferencváros Öregfiúk futballcsapata. A helyi csapattal játszottak egy barátságos meccset. Fradista vagyok, ezért én nagy örömnek éltem meg azt, hogy lehetőségem volt játszani a Ferencváros színeiben, mégha öt percet is, különleges és jó érzés volt. Utolsó pár percre kaptam szerepet, már sokkal vezetett a Fradi, amikor tizenegyest rúghattak, a szatmári közönség pedig nevemet skandálta, hogy rúgjam én a tizit. Elvállaltam. Nem kicsit izgulva letettem a labdát és elindultam, hogy értékesítsem a büntetőt. Hogy sikerült vagy nem, azt majd a végén leírom…

Szemléletváltás. Sokszor halljuk motivációként ezt a kifejezést. Szükségünk van rá. Három konkrét példát hadd említsek a teljesség igénye nélkül, mire érdemes másképpen tekinteni, mint ahogy azt általában nézzük.

Életünk más perspektívában

Érdemes a szavakkal játszani, akkor, hogyha szívből szól a száj. Sokmindent másképpen is ki lehet fejezni. Igaz, néha magyarázkodásnak tűnik. “Mi nem visszavonulunk, hanem más irányba támadunk.” – mondta egyszer egy hadvezér. Szimpatikusabb, mint a feladás. “Én nem beteg vagyok, hanem harcolok a betegség ellen.” – mondta egyszer nekem valaki, aki meg volt fázva. Tanultam tőle. Így is lehet fogalmazni.
A fogalmazásnak alapja van, ez pedig az Ige. Pál apostol írja  korintusiaknak: “hála legyen Istennek, aki Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt.” (2Kor 2,14) Krisztussal együtt győzelemre vagyunk ítélve. Ha vele vagyunk, nincs hogy ne győzzünk. Ezt a győzelmi illatot pedig terjeszteni kell. Érződik amúgy rajtunk. A pusztai vándorlás során csak Józsuéban és Kálebben volt meg ez az illat. A többiekben nem és ennek a következménye volt az, hogy negyven évig keringtek a pusztában értelmetlenül a választott nép tagjai. Akadályaik és ellenségeik nagyságára néztek Isten hatalmassága helyett. Más generációra jutott tehát a honfoglalás áldott feladata.

Az élet próbáiban, amikor összetöretünk, alkalom adódik a perspektívaváltásra, de csak akkor, ha már el van vetve szívünkbe a hit magva. Ne várjuk el hitetlenektől azt, hogy ha gyászt kell megéljenek, vagy betegségen kell átmenjenek, akkor most ez felébressze őket. Általában vagy még inkább elfordulnak Istentől, vagy menekült hitük lesz, valláskárosultak lesznek. Persze Istennél nincs lehetetlen, de nagyon fontos, hogy szívükben ott legyen már a hit magva. És egy-egy trauma átélése átértékelik az életet. Rájönnek, hogy az élet örök és rövid egyszerre. Túl rövid ahhoz, hogy ne nevessenek, ne higgyenek és ne szeressenek. Nevethetnek, szerethetnek, hihetnek az örök élet fényében. Ez felemelő, erőt adó. Ne dobjuk el hát azt a kezet, amely ilyenkor fel tud bennünket emelni.
 

Más hozzáállás az egyházhoz

Ilyenkor év elején minden egyházközségben téma: mennyi legyen az egyházadó? Bocsánat: egyházfenntartói járulék. Azt a kérdést is felteszik némelyek: én miért fizessem az egyházadót? (ezt a kifejezést használják többen) Sajnos a válasz lehangoló: azért, hogy ha meghalok, temessen el a pap. Kapufa! Van köze a temetéshez a papnak, de azért, hogy a feltámadás evangéliumát hirdesse. Azaz az életet: mégpedig úgy, ahogy fentebb említettem: az élet túl rövid, de ugyanakkor örök! Tehát az életért érdemes egyházadót fizetni, nem a halálért. Azért, hogy életbe tartsuk, fenntartsuk Isten ügyét. Isten munkatársai lehetünk ebben, hogy még többekhez eljusson az evangélium. Ez nem kunyerálás, ez lehetőség arra, hogy részt vehess abban az ügyben, ami sikerre van ítélve. Isten elvégzi azt, amit akar: veled vagy nélküled. Ez az az ügy, amire nem tékozlás odaadni hálaáldozatunkat.

Hogyan szoktunk beszélni az Egyházról? Otthon. Nem a pap előtt, hanem a gyerekek előtt vagy hallatára? … És akkor csodálkozunk, ha nincsenek jó véleménnyel róla? Természetesen lehet építő kritikával élni. Én is szoktam. Sőt nem csak lehet, kell is észrevételeinket elmondani. Csak őszinte szóra tud változás történni. Emberek vannak az intézményben, amelyek még hibáznak is, de Isten Szentlelke tud változtatni és a változás is vele képzelhető el.

Látnunk kell a különbséget látható és láthatatlan egyház között. A látható egyház törékeny, sebezhető, de a láthatatlan egyházon a pokol kapui se vesznek diadalmat. Jó mind a kettőhöz tartozni, de mélyebben és gyökeresebben ez utóbbi fog ott tartani a keskeny úton.

Lássunk másképpen másokat!

Könnyű szeretni azt, aki szeret. Szeretetreméltó. De nem azt kell szeretni csak, aki megérdemli, hanem azt, akinek szüksége van rá. És bizony annak is szüksége van rá, aki nem érdemli meg. Más szemszögből nézni a másik embert azt jelenti, hogy még az ellenségből is lehet imatéma. Onnantól kezdve nem utálom vissza, hanem még sajnálom is, hogy neki saját magával napi 24 órát kell töltenie. Borzasztó lehet neki.

“Buzdítsátok egymást minden egyes napon!” (Zsid 3,13) – bátorít a szentíró. Lehet, hogy sok embernek egy-egy istentisztelet után nem az maradt meg, hogy mit prédikált a pap, vagy mit énekeltek. De lehet megmaradt az, ahogyan ránézték vagy beszéltek vele, szeretetteljesen vagy haraggal. Nézzünk egymásra, mint ajándékra, akit egy ideig kaptunk. Nemzettársra vagy egy másik nemzetiségűre, barátra és ismerősre vagy ismeretlenre, vagy éppen más generációból valóra. Tudom, hogy talán soha nem voltak akkorák a szakadékok generációk között, mint ma. Nem értjük egymást. Lemondunk egymásról. Hány legyintést láttam már! Ez a gyerek sosem fog megváltozni. Ez az ember már mindig ilyen marad. Nem is gondoljuk, hogy ilyenkor átokként hangzik egy-egy lekicsinylő megszólalás. Addig azonban nincs baj, míg Isten hisz bennünk. És mivel élünk, azt jelenti, hogy bizalma nem szakadt meg. Megbízatásunkat folytathatjuk. Ennek a jele valóban az, hogy még élünk. Lássuk meg ennek lehetőségét. Ne mondjunk le magunkról és másokról!

Ez nem csak pozitív gondolkodás, hanem hitbeli gondolkodás. A plusz jel valóban felfedezhető, mégpedig a kereszt jele által. A Golgotáról másként látszik a világ. Üres a kereszt, üres a sír, tele a szív. Ez elég is.

…

Ó és mi lett a Fradi-meccsen? Nekiindultam, hogy ellőjem a labdát. És? Hát nem rúgtam be a tizenegyest. Kihagytam. Kivédte a kapus. Totális kudarc és leégés. Egy ideig bántam is, hogy elvállaltam. De egy ilyen felemelkedésnél, tudjátok, amikor istentiszteleten az Isten magához ölel, felemel, rádöbbentem, hogy nagyon is jó, hogy elvállaltam. A kudarc ellenére is. Mert Isten azt akarta nekem tanítani, hogy ha elvállalom, megpróbálom és kudarcot vallok, sokkal jobb, mintha meghátráltam volna és úgy hagyom ki azt, amit meg sem próbáltam. És ez egy nagy tanulság egy ilyen sikerorientált világban, mint a mai. Sokszor a kudarcból mégtöbbet lehet tanulni, mint a sikerből. Az pedig butaság, hogy csak az hibázik, aki dolgozik, mert aki tudna dolgozni, és nem dolgozik, eleve hibázik.
 

Ezeket azonban csak más szemszögből lehet észrevenni, akár még Ady szavaival is imádkozva, ott az Isten ölében: “A nagy Nyíl útján, meg nem állva,/ Hitesen és szerelmesen,/ Förtelmeit egy rövid Mának/ Nézze túl a szemem.” (Új s új lovat)

Rácz Ervin,

Szigetlanka