Muhi Sándor: Szatmárnémeti hídjai

Senki ne várjon egy olyan alapos, évekig tartó történelmi, levéltári kutatások alapján készített átfogó és részletes tanulmányt, amelyet ez a témakör már rég megérdemelne. Nem vagyok kutató, történész, a hidak építésében járatos szakember, csak egy, a városa múltja iránt érdeklődő helyi lakos, akinek a családja több generáció óta Szatmárnémetiben él, és aki az olvasmányaiból, valamint az évtizedek során megélt tapasztalatai alapján tud, vagy legalábbis tudni vél néhány adatot, eseményt, történést a fenti dolgokról.

Megítélésem szerint azért lenne fontos egy átfogó, alapos, szakszerű tanulmány elkészítése, mert kiindulópontja lehetne pályázatoknak, a Szamos szerepe felértékelésének a 21. században. A fentiek ellenére azért vállalkoztam mégis az alábbiak összefoglalására, mert tapasztalataim szerint nem sok reményt látok erre, és még sok hasonlóan hiánypótló munkának a létrejöttére. Ha csupán pár olyan részletet, adatot tudok az alábbiakban közölni, amelyről az olvasónak eddig nem volt tudomása, már megérte összeállítani az alábbi kis írást.

A Szamos és régi hidjai
Szatmárnémeti legfontosabb, kiemelt jelentőségű természeti adottsága a Szamos, a városok nem véletlenül az utak mentén, folyóvizek partján alakultak ki, jöttek létre. 1310-ben  már dokumentumok említik a szatmári Sóraktárt. I. Károly király a Désen lakó remete barátoknak megengedte, hogy sójukat Szatmáron szabadon árulhassák. A sót a Szamoson hozták – ez volt a legegyszerűbb, legolcsóbb, legkézenfekvőbb megoldás – olyan hosszú, fatörzsből kivájt, kifaragott, kiégetett csónakokon, amelyekből egyet a Művészeti Múzeum udvarán ma is láthat az érdeklődő.

A Szamos partján élte a város sok évszázados történetét, itt épült a vár, amelyet a Somlyai Báthoriak idején – akik új medret ásattak a Szamosnak – a 16. században Szatmárral együtt a folyó vize védett, vett körül. A városról, várról készült régi térképeken világosan látszanak a hidak, amelyek egyikét utcanév is őrzi. Ez az ún. Kőhíd utca, amely Szatmárnémetiben egyik a legrégebbi utaknak, azonos a mai Kazinczy/Ștefan cel Mare utcával. Ott, a mai Zárda, Iparosotthon környékén állt a kiságon a „kőhíd”, amely a két, akkor még különálló városkát, Szatmárt és Németit kötötte össze. Nem valószínű, hogy kőből épült, inkább fára, téglára gyanakszom, ugyanis az alföldön nincs kő.

1565-ben Schwendi Lázár és Báthori András császári vezérek a befagyott Szamoson keresztül nagy sereggel támadták a várat. Báthori István, a védő kilátástalannak ítélte a helyzetét, parancsára felgyújtják a várat, és ő katonáival Váradra menekült. 

1680-ban elpusztult Hóstánc (Hochstadt?), állítólag a törökök gyújtották fel. Ez egy váron kívüli virágzó városrész volt, ahová szintén híd vezetett a Szamoson át, innen lehetett menni Erdőd és Szatmárhegy felé is. A kültelki református templom bejáratánál – amelynek közelében terülhetett el ez a városrész – márványtábla utal a fenti eseményre.
A legendának, ami szerint a szatmári és az erdődi várat egykor alagút kötötte össze, amely olyan magas volt, hogy lóháton járhattak rajta, nagyon kicsi a valószínűsége. Egy ilyen alagutat – amely a Szamos alatt megy át – ma sem lenne könnyű megépíteni, a távolságról nem is beszélve, ez durván 18-20 km.
1682-ben Thököli Imre kurucai, kihasználva a Szamos alacsony vízállását, elfoglalták a várat. Ebben az évben a két városka lakói megegyeztek abban, hogy kinek, hol kell a Szamos jegét rendszeresen vágni ahhoz, hogy a vár télen is megközelíthetetlen maradhasson. 

A jég a Szamoson állandó gondot jelentett, a jégtörő ékek bár hasznosak voltak, de nem tudták teljesen megoldani az ezzel járó problémákat, így a jég nemcsak a vár védelmét gyengítette, hanem zajláskor gyakran hidakat sodort el. Ezek akkoriban fahidak voltak.

Az egyesülés után 

1711-ben megkötötték a szatmári békét, 1712-ben Szatmár és Németi egyesült. Ebben az időszakban rombolták le végleg a szatmári várat. Az egyesülést a pozsonyi országgyűlésen rendelték el, ahol a követek elpanaszolták a város keserves állapotát is. Maga az egyesülés még évtizedekig tartó osztozkodásokkal, veszekedésekkel járt. Több királyi biztos próbálta ezeket rendezni, nem sok sikerrel.

1760-ban a Szamos kiságát elzárták, hogy a továbbiakban kiszárítsák és földdel temessék be, ez hosszú időt igénylő folyamat volt. A 20. század közepe táján még bárki láthatta az ún. „hótt Szamos” lápos maradványait a Szigetlanka környékén.
1782-ben – mivel a Szamos medre több szigetet képezett, és ezek áradáskor gondot okoztak – a szigeteket átvágták, hogy a Szamos egyenesebben folyhasson. Így a só szállítása is könnyebb lett.
1803-ban a Szamos kisága annyira elapadt, hogy a Varga (Kölcsey/Iuliu Maniu) és Víz (Arany János/Rândunelelor) utca között telkeket mértek ki. 

1809-ben a városnak 9881 lakosa volt. A Szamoson a hatalmas jégzajlás elvitte az alig két éve épített nagyhidat. Az áradások, a jég sok kárt okozott, volt idő, amikor szinte évente elsöpörte az újonnan épített fahidakat, amelyeket a szatmáriak több meggondolásból, általában a mai Decebal híd környékén építették. Ilyenkor a város lakói átmeneti megoldásként hajóhidakat, pontonhidakat készítettek. Egy ilyen hídon tért vissza Szatmárra 1849-ben Hám János hercegprímási kálváriája után, amiről Irsik Ferenc 1903-ban kiadott kötetében (Hám János a szent emlékű szatmári püspök élete) számol be: „A nap leáldozott, beesteledett már. Gyönyörű holdfény szórja világát a tájra, amerrünnen a szent öreg érkezik. Már a város alatt folyó Szamos partjainál van. Itt leszáll a kocsijáról és a vízen lebegő gyaloghídon halad a Szamos innenső partjáig.” 

Hidak az iparosodó, városias jelleget öltő Szatmárnémetiben
A Szamos bal partján épülő, terjeszkedő városrész, a vasút létrehozása (1871) sürgette két teherbíró, tartós híd építését: a vasúti vashíd és a közúti vashíd már ilyenek voltak. Ezek a városi középületekkel, szállodákkal, az állomásépülettel, az állami népiskolákkal, az új színház, városháza, az Osztrák Magyar Bank, a Pannónia épületével nagyjából egyidőben készültek. Kiépítették azt a modern gátrendszert, amely téglafalának a maradványait a mai napig láthatjuk a régi vágóhíd környékén. 

A múlt századfordulón, a 20. század első felében strandok, uszodák létesülnek, épülnek (Jelenik-strand, Vajnay-strand, Uszoda, városi strand) a Szamos partján, nyáron sokan járnak ide fürödni, csónakokat készítettek, egy ideig gőzhajó is közlekedik a folyón, ami miatt a medret a hajózható sávon, rendszeresen mélyíteni kell.
A közúti vashidat a második világháború idején robbantották fel, stratégiai célpont volt, sok más híd, vasútállomás, posta, polgármesteri hivatal, kaszárnya és a körülöttük álló épületek jutottak hasonló sorsa a bombázások, az előre- és visszavonulások idején. 

A vízpartot és környékét jórészt szegények, főleg cigányok lakták, a bal parton volt a Digesztor (emésztő, gőzölő, pálló), a jobb parton, a kaszárnya környékén a Gyehenna (gehenna, arámi kifejezés: tűztó, az újszövetségben pokol a jelentése), a cigányzenészek negyede. Az előbbit fokozatosan, egészen a közelmúltig, az utóbbit az új központ építésekor számolták fel véglegesen, a megyésítés (1968) után.

A második világháború utáni évek, a nagy árvíz

A szatmáriak a felrobbantott közúti vashíd helyére fahidat építettek a háború után, amin magam is többször jártam gyermekként anyámmal a hídon túli temető felé menet. Ezt követte kicsit később az a betonhíd, amely az 1970-es árvízig állt, és amelyet a töltésrendszer átalakítása, megemelése miatt fel kellett robbantani. Ennek maradványai a mai napig láthatóak a Szamos mederben, a Decebal híd környékén, alacsony vízállásnál ezeken lépdelve száraz lábbal a régi hídláb is megközelíthető. A híd környéke tele van betonnal, rozsdás vasdarabokkal, a meder tisztítása jó fél évszázada várat magára.

1970-ben árvíz volt Szatmáron, az utóbbi évtizedek legpusztítóbb árvize. Utcákat, vályogházak tucatjait mosta el, többen meghaltak. Az újjáépítés során rendezték a Batizi út környékét, felépült a Solidarităţii, valamint a Május 14 negyed. Ekkor határozták el az egész töltésrendszer megemelését, átalakítását. Ez a terv tartalmazta a hidak szintbe hozását a töltésekkel, illetve új hidak építését is. A Homoród patakot az eredeti beömlési helytől jóval feljebb, Ombod környékén vezették a Szamosba, azon is volt híd. Ebben az időszakban kezdték el Nicolae Porumbescu műépítész tervei alapján az újközpont építését is. 

A két új híd a nevét a közeli utcák nevei után kapta. A Várdomb utca Decebal lett, róla nevezték el az új hidat.  A Töltés utca Golescu nevét vette fel, később a híd is. Ha megkérdeznénk száz szatmári lakost arról, hogy ki volt Golescu, három se tudna rá válaszolni. A túlnyomó többségnek szeretnék segíteni azzal, hogy Nicolae Golescuról van szó (több neves Golescu is ismert), ő politikus, miniszter, miniszerelnök volt, a Nemzeti Liberális Párt tagja. Se róla, se Decebalról nem hallottam, olvastam, hogy járt-e valaha Szatmárnémetiben, vagy ezen a környéken. Többek között ezért nem szabad egy városban politikai vagy érzelmi alapon utcákat, hidakat, iskolákat elnevezni, kitüntetéseket osztogatni, és még sorolhatnám a folyamatosan ismétlődő, visszaköszönő baklövéseket. Ezek ugyanis amellett, hogy nem tartósak és népszerűtlenek, idővel borítékolhatóan átértékelődnek. 

A vasúti hidat is a töltések szintjéig kellett megemelni, ezért új hídlábakat építettek, a régiek a mai napig látszanak az új közvetlen közelében.

Az ún. „sárga híd” nem igazi híd, hiszen egyik oldalon sincs kiépített, hozzá vezető út, de azok a gyalogosok, biciklizők, akiknek száraz időben a környéken akad dolguk, ezen is átkelhetnek. Azért épült, hogy a bal parton sorakozó, az árvíz után felduzzasztott negyedek szennyvizét át tudják vezetni a jobb parton kialakított ülepítő rendszerig. Ezek után a folyamatosan épülő, bővülő Szatmárnémetiben – ahol csúcsforgalomban a hidak környékén folyamatosan közlekedési dugók keletkeztek – hosszú ideig nem építettek új hidat. 

A legújabb hidjaink már a 21. században, annak második, harmadik évtizedében épültek, épülnek

Az utóbbi évek megvalósítása a kerülő út a város nyugati részén és az ehhez tartozó, ezt kiegészítő közúti híd, amely fontos szerepet játszik a gépkocsi forgalom tehermentesítésében is. 
 

A közelmúlt ide kapcsolódó eseményei is nagy reményekre jogosítanak fel minden itt lakót, hiszen gyors ütemben zajlik az ún. „harmadik híd” építése a szatmári strand környékén ugyanúgy, ahogyan annak a gyaloghídnak az építése is elkezdődött (május 10 - én kerül átadásra), amely az új központot a túlsó parttal, az ottani kereskedelmi központtal köti össze. 

A fentiek azt jelentik, hogy a Szamos két oldalán elterülő városrészt hét híd fogja összekötni, ebből négy közúti híd. Ezzel nemcsak a forgalom válik könnyebbé, folyamatosabbá, hanem a két városrész is lényegesen közelebb kerül egymáshoz. 

Az új hidak legszebb reményeim szerint a város vezetőinek a figyelmét a Szamosra, annak árterületére irányítja, és ezzel további lehetőségek nyílnak arra, hogy a partszakaszok idővel a város legnagyobb kiterjedésű üdülő, pihenő övezetévé váljanak; padokkal, sétányokkal, asztalokkal, sportolási lehetőségekkel. Egy ilyen partszakasz már létrejött és folyamatosan alakul, fejlődik a 16-os negyed mellett. Ezek takarításáról, időnkénti rendbe tételéről ugyanúgy folyamatosan gondoskodni kell, mint a parkok és más közterületek esetében.

A természeti adottságok, a környezet óvása, ápolása, hasznosítása nemcsak szatmári, hanem európai, sőt világméretű gond, tendencia, feladat, emiatt reménykedem abban, hogy idővel egyre több uniós forrás áll majd a rendelkezésre, és nekünk semmi mást nem kell tennünk majd, csak ki kell használnunk ezeket a lehetőségeket, hogy egy szebb, élhetőbb, egészségesebb légkörű, befogadóbb városban élhessünk.

Muhi Sándor

Válogatott könyvészet

• Borovszky Samu (szerk.): Szatmár vármegye. Budapest, 1907.
• Bagossy Bertalan: A Szatmárnémeti Gazdasági Egyesület története. Szatmárnémeti, 1911.
• Váradi Aladár, Berey Géza: Erdélyi monográfia. Szatmár, 1934.
• Tankóczi Gyula: Satu Mare város képes tükre. Szatmár, 1936.
• Maksai Ferenc: A középkori Szatmár vármegye. Budapest, 1940.
• Burai Béla: Despre cetatea de tip italian din Satu Mare, Satu Mare, Studii şi comunicări. 1969.
• XXX. Judeţul Satu Mare. Bucureşti, 1976.
• Jeney György: Egy szatmári czívis emlékiratai, 1999. (hasonmás kiadás)
• Muhi Sándor: Szatmárnémeti (városismertető, második, bővített kiadás). Szatmárnémeti, 2003.