Rákóczi-megemlékezés: főhajtással és koszorúzással tisztelegtek Szatmárnémetiben

A szatmári RMDSZ és a Szent István Kör megemlékezésre és koszorúzásra hívta össze ez esztendőben is a szatmáriakat, hogy közösen tisztelegjenek II. Rákóczi Ferenc alakja, és a szabadságharc végét jelentő Szatmári béke 313 évvel történt eseménye előtt. A szombat délutáni főhajtásra idén is sokan gyűltek össze a Láncos-templom mögött található Rákóczi-szobornál.
 

A résztvevőket elsőként Gnándt Zoltán, a Szent István Kör alelnöke köszöntötte, majd felkérte Kereskényi Gábort, városunk polgármesterét, ossza meg a jelenlévőkkel ünnepi beszédét. 

„Hölgyeim és Uraim, kedves ünneplők! 313 év telt el a „Szatmári béke” megkötése óta, és azt kell mondanom, hogy a Rákócziak ősi fészkében továbbra sincs béke. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy mit tett a történelem azzal a régióval, Magyarország északkeleti részével, ahol a rákócziak mindig is a legerősebbek, és igazán otthon voltak. [...] A Rákóczi család Erdély egyik legrégebbi és legnagyobb nemesi családja, amely évszázadokon keresztül a vállán cipelte a nemzet terhét, és mindent megtett azért, hogy a nemzetközi játszmák között a mohácsi tragédia után összeroppant magyar államiság megmaradjon. Fejedelemmé választásakor ezt tűzte ki legfőbb céljául II. Rákóczi Ferenc is, és annak ellenére, hogy a szabadságharcot leverték, a szatmári béke 1848-ig formailag megalapozta a magyar államiságot. Szatmár megye ezer szállal kötődik a vezérlő fejedelemhez: elég, ha csak a Vetési Pátensre, a Majtényi Síkra vagy a Szatmári Békére gondolunk. A hátam mögött álló Postapalota helyén is a Rákóczi család háza állt egykoron. Az önkormányzat bejelentette igényét az épület megvásárlására, melyet felújítunk, ezzel is méltóképpen adózva a fejedelem emléke előtt. Rákóczi eszméi ugyanis ma is aktuálisak és követendőek, hiszen a nagyhatalmak továbbra is játszótérként, a céljaik eléréséhez felhasználandó területként tekintenek Európa ezen részére, miközben mindent megtesznek azért, hogy a nemzetállamokat és a nemzeteket eltöröljék. Rákóczi Ferenc a fegyverletétel után sem adta fel: inkább önkéntes száműzetésbe vonult, elveit és eszméit megőrizve ezáltal, amelyek túlélték őt, és a mai napig célként lebegnek nemzetünk szeme előtt. És mi követjük ezeket, mert követnünk kell, hiszen labancok ma is vannak. Lehet, hogy más jelmezbe öltöztek, nevezvén magukat kommunistáknak, vagy éppen liberálisoknak, de a céljaik ugyanazok mint három évszázaddal ezelőtt: tönkretenni mindent ami szakrális, ami hagyományos, ami a megmaradásunk alapja. De, mi felvesszük a kesztyűt, hiszen volt egy Nagyságos Fejedelmünk, aki példát mutatott nekünk, és megszabta a helyes irányt.” – fogalmazott a polgármester. 

Ezt követően Szemék Viola Tamara, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum diákja szavalta el II. Rákóczi Ferenc Ima az ország keresztény megújulásáért című versét. 

A szép szavalatot követően Póti Eduárd történelemtanár, a Református Gimnázium igazgatója, tartotta meg történelmi összefoglalóját. 

„Itt állunk újra egy év elteltével nagyságos fejedelmünk szobránál, egyfelől, hogy megemlékezzünk a szatmári békéről, másfelől pedig egy olyan történelmi nagyságról, akit nem csak ősi származása, de maga a neveltetése is arra predestinált, hogy egyike legyen legkiválóbb magyar államfőinknek a történelemben. Gondoljunk csak arra, hogy milyen szülői szeretetben és milyen határozott nevelésben részesülhetett, olvasva Zrínyi Ilona búcsúlevelét, aki 1692. január 8-án a következőt hagyta szeretett fiára […] Ilyen körülmények között emelkedik fel II. Rákóczi Ferenc, egy olyan időszakban, amely nem a legfényesebben indult a magyar nép történelmében. Ha a 18. század elei állapotokat nézzük, azt tudjuk mondani, bizony a 17. század végére a magyar társadalomnak sérelmei, nemhogy csökkentek volna, hanem egyre súlyosabban növekedtek. A Habsburg monarchia nem tudott, vagy egyszerűen nem akart megoldásokat találni. Az így kialakult elégedetlenség élére állt tehát II. Rákóczi Ferenc, akinek a vezetésével 1703-ban egy olyan fegyveres konfliktus bontakozott ki, amely a mai napig egy nem akármilyen címet érdemel ki a magyar történelemben. […] A szabadságharc ideje alatt, a Habsburgokkal folytatott tárgyalások nem vezethettek eredményre. A 18. század első évtizedének második felére, világossá vált, hogy a felkelők komoly gondokkal küzdenek, az ország pedig belefáradt a közel 200 éve tartó háborúskodásba és katonai vereségekbe. II. Rákóczi Ferenc 1711 februárjában még megpróbált időt nyerni, és Lengyelországba utazott, hogy elnyerje Nagy Péter orosz cár segítségét, de a helyzetet ezzel már megmenteni nem lehetett. Így végül Rákóczi akarata ellenére, Károlyi gróf 1711. április 30-án Szatmáron aláírta a szabadságharcot lezáró békét, majd másnap a kuruc sereg mintegy 12 ezer katonája a majtényi-síkon letette a fegyvert. Igazából a szatmári-béke, mint történelmi esemény, a mai napig vitatott, nehéz objektíven megközelíteni a mai napig ezt az eseményt. Viszont azt el kell ismernünk, egy olyan békéről beszélünk, amely az újkori magyar történelem egyetlen olyan békekötése, amely ránk nézve legalább kicsit is, de kedvező eredménnyel zárult: maga a fegyverletétel csak jelképes volt, mindenki szabadon hazamehetett Nagymajtényből, sőt még a fegyvereit is megőrizhette, a felkelőket nem fosztották meg sem tisztségüktől, sem pedig anyagi javaiktól,[…] de talán ami a legfontosabb, a szatmári béke utat nyitott hosszú-hosszú évszázadok után az ország békés fejlődése előtt.” – hangzott el Póti Eduárd beszédében. 


 

Ezt követte Kolb-Schvarczkopf Gábriel, a Rákóczi Ferenc Áltlános Iskola diákjának szavalata, aki Lévay József Mikes című versét adta elő. 

A szavalatot a koszorúzás követte, mely során közreműkdtek a 44. Dsida Jenő cserkészcsapat tagjai, valamint Martinovszky István tárogatóművész. 

A főhajtás Nemzeti Imánk közös eléneklésével ért véget.