Pap- és diakónusszentelésre kerül sor szombaton délelőtt - Interjú

Július 1-én, szombaton de. 10 órai kezdettel a szatmárnémeti Székesegyházban Nm. és Ft. Schönberger Jenő szatmári püspök pappá szenteli a csedregi születésű Mayer Nándor és a szintén csedregi származású Vagrin István diakónusokat, valamint diakónussá szenteli a brazíliai São José dos Pinhais-ban született Claudino José Cleiton és Dominikai Köztársaság fővárosában, Santo Domingoban született Rojas Suero Rodorick kispapokat.

A diakónus szentelésben részesülő kispapok a szatmári Egyházmegyei Redemptoris Mater Missziós Szeminárium növendékei.

A papszentelésben részesülő két diakónus idén fejezte be a teológiai tanulmányokat a Gyulafehérvári Római Katolikus Papnevelő Intézetben. A következő sorokban ők mutatkoznak be.

Kérem röviden mutatkozzon be: hol született, hol végezte tanulmányait, mit mondana el magáról, a személyéről?

Mayer Nándor: Mayer Nándor vagyok, egy határmenti faluban, a Szatmár megyei Csedregben láttam meg a napvilágot 1998. szeptember 2-án szüleim első gyermekeként. A hivatás csírája és Isten fokozatos megszólítása itt kezdett bennem kibontakozni, megtapasztalva mindezt a közösség összetartó erejében, a szüntelen imádságban és az Istenbe vetett kitartó hitben. Életem egyes szakaszain mély nyomot hagyott bennem sok közösség. Visszagondolva szülőfalumban egy olyan egyházképpel találkozhattam, amely nem egy zárt közösség, hanem élő és a hitben mindenkor kitartó.

Szülőfalumban végeztem elemi és középiskolai éveimet, ezt követően pedig a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban. Sikeres érettségi után 2016-ban felvételemet kértem a „Megtestesült Bölcsességről” nevezett Gyulafehérvári Római Katolikus Papnevelő Intézetbe.

Már gyermekkoromban sokat ministráltam, segítettem a plébánosoknak és így lépésről lépésre közeledtem az oltár felé. Bár ez csak egyik jele volt annak, hogy Isten hová is szeretne vezetni. A Líceumban több alkalmam volt hittan tantárgyversenyeken részt venni, a Szentírást jobban megismerni és komolyabban megérteni, átimádkozni, hogy Istennek mi a szándéka életemmel.

Tavalyi pap- és diakónusszentelésen készült

Vagrin István: Egy hivatás kezdeti csirája születésünk pillanatától bele íródik Isten által a szívünkbe. Így szemlélve az én hivatásom 1997. február 9-én a születésemmel kezdődött. A Szatmár megyei hármas határ gyökerében, Csedregben. Itt végeztem az elemi és általános iskolámat, ahol erős lelkű és nagy tudású tanáraim formáltak. Piciny templomunkba sikerült még mélyebben megismerni az Istent. Az évek teltével egyre mélyebb lett a vágy bennem, így hivatásom erősödése érdekében a középiskolát a Hám János Római Katolikus Líceumba folytattam. Kisebb szünetekkel természetesen végig ápoltam, gondoztam magamban a hivatás csiráit. Az ott munkálkodó spirituális atya, osztályfőnököm és a tanárok fáradságot nem ismerve neveltek bennünket az Isten felé vezető útra. Az érettségi sikerességéhez egy hosszabb út vezetett, de legyőzve az akadályt 2016-ban megkezdtem teológiai tanulmányaimat a gyulafehérvári szemináriumba.

Mikor érzett először meghívást a papságra?

Vagrin István: Szokásom mondani, hogy nekem volt a legkönnyebb dolgom felismerni Isten hívását, hisz mélyen vallásos szüleimnek köszönhetően hamar megismerhettem az Istent. Az első meghívás tapasztalatom 5 éves korom környékén volt. Természetesen az még gyermekcipőben járó döntés volt, ami később egyre intenzívebbé vált. Ekkor még, természetesen a pap csillogó szép ruhája, a szép liturgián keresztül csalogatott az Isten. A komolyabb ,,igen” kimondására még pár évet várni kellet.

Mayer Nándor: Azt a pillanatot, hogy Isten mikor szólított meg, nehezen tudnám meghatározni. Meghívásomat sokkal inkább egy folyamatként tudnám elképzelni. Napról napra magához édesgetett, azért is gondolva ezt, mert ma is érzem ezt a folyamatos hívást. Számomra a hivatásom ajándék, amit Istentől kaptam, de ugyanakkor titok is.

Mit jelent számára a papi hivatás, milyen előképe van a papságról?

Mayer Nándor: Számomra a papi hívatás, azt jelenti, hogy elfogadni Isten kezéből egy ajándékot, amit ketten kell kicsomagolnunk. Ő és én. Ebben a kibontásban azonban nagy szerepe van a világi krisztushívőknek is, akik imáikkal és segítségükkel kísérik ezt a folyamatot. A hivatás másik szépsége a testvériség, az összetartozás élménye; az, hogy nem egyedül követjük az Urat, hanem együtt: ki-ki a maga adottságaival, személyiségével, de szeretetközösségben, testvérként. A hivatás végeredményben egy meghívás arra, hogy ne álljunk meg a parton, kezünkben a hálókkal, hanem kövessük Jézust az úton, amelyet nekünk szánt, a mi boldogságunkért és a körülöttünk lévők javára.

Vagrin István: A teológiai évek során a spirituális atyánk különleges figyelmet fordított a papság és az egyházmegyés papi lelkiség megismertetésére. Ez jó felkészülést jelentetett számunkra/számomra, hogy a leendő papokat, mint testvér fogadjam el, hogy a papságban Ferenc pápa: Evangelii Gaudium apostoli buzdításának egyik legszebb mondatát lássam: Az evangéliumot hirdetőknek így „bárányszaguk” van, és ezek a bárányok hallgatnak a hangjukra. A papság képe – köszönhetően az imádságos lelkű plébánosaimnak és falumban nevelkedő római és görögkatolikus papoknak – mindig megragadó és vonzó volt számomra. Természetesen tudtában vagyok annak, hogy a pap is ember és vannak hibái, ennek ellenére a legdrágább ajándékot kapta az Istentől, az Oltáriszentség megjelenítését.

Volt-e olyan papi-, egyházi személy, aki mély benyomást tett Önre életpéldájával, tanúságtételével, és esetleg segítette a pálya megválasztásában?

Vagrin István: Amint arról már korábban is szót ejtettem, hála Istennek sok papot ismerhettem meg, akik akár plébánosként vagy jó barátként minden pillanatban mellettem voltak. Gyermekkorom meghatározó plébánosa Ft. Márton Áron atya a maga szelíd, de határozott személyiségével mindig azon fáradozott, hogy ne égjen ki bennem/bennünk a láng az Isten iránt. Hasonló meghatározó szereppel bírtak életemben, többek közt Ft. Vojtku László és Ft. Egeli Ferenc plébános atyáim. Az előbbi kamaszkoromban látott el nagyon sok és mély lelkitanáccsal, amelyek hiszem, hogy olyan segítség nyújtó kéz volt, amely segített megmaradni a lázongás korában is az Isten mellet. Feri atya a teológiai évek során kísért végig, csendes és imádságos kísérése az évek során fontos volt számomra. Szülőfalum egyetlen korábbi származású római katolikus papjától Ft. Szmutku Róberttől is megvagyok győződve, hogy sokat tanulhattam. Papi életpéldája meghatározó volt és a mai napig is az számomra. Hisz már kisgyermekként felnéztem rá, majdan kispapi éveim során sok lelkipásztori tanáccsal ellátott, mint jó atya türelmesen mellettem állt és segített.

Mayer Nándor: Kiemelném elsőként szülőfalum mély Istenkapcsolatát, kik felismertették velem Isten gyöngédségét és lehajlását. Mindezt erősítette bennem a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum tanárai, diáktársaim és a Szent Alajos Konviktus nevelői egyaránt, akiknek hálával tartozom, hogy formáltak, alakítottak. Vívódásaimban és keresésemben felismertették velem Krisztus tekintetének szépségét. Ugyanakkor meg kell említenem a pasztorális éven tevékenykedő kispapokat, akik jó példával erősítették bennem az „igen” kimondását. Nem feledkezhetem meg plébánosaim Ft. Márton Áron, Ft. Vojtku László, Ft. Hankusz Jozsef, Ft. Egeli Ferenc és Ft. Fanea József atyákról sem, valamint spirituálisaim és lelkivezetőim támogatásáról, kik segítettek szárnyaim bontogatásában. Hálás vagyok elsősorban Istennek az ajándékért, mellyel megajándékozott, szüleimnek az elfogadásért és az értem tett lemondásaikért és mindazoknak, akik elfogadnak olyannak amilyen vagyok. Imáim kísérőjük lesz életük tengerén.

Hogyan tekint vissza a teológiai évekre?

Mayer Nándor: Mikor ezt a kérdést olvastam, eszembe jutott Juhász Gyula Emlék című versének első versszaka: „A szálló évekkel. Sok minden megy el. De a szív, a koldus. Tovább énekel…”. Visszaemlékezem, amikor 2016-ban beléptem a szeminárium kapuján – elfogadva a papi hivatás kegyelmét –, hogy elkezdhessem a pappá formálódást, minden egyszerűnek tűnt… Rájöttem, hogy a papi hivatás megőrzéséért küzdeni kell. Sőt el is lehet azt olykor veszíteni. A teológián erre is akad példa. Elsőévesként talán a honvágy tapasztalálatát emelném ki, ugyanakkor azokat a helyzeteket, amikor jó barátaim közül páran úgy döntöttek, hogy nem szeretnének papok lenni, mondván: ez nem nekik való. Tőlük tanultam meg, mennyire fontos: Krisztus tekintetével nap, mint nap találkozni kell! Többek között ezért is választottam azt a jelmondatot, hogy Lk 22,61a –ból, Nagycsütörtök drámai éjszakájából: „Az Úr megfordult és rátekintett…” Úgy hiszem, hogy ez a tekintet megváltoztatta Péter szívét, jobban, mint Jézus első tekintete.

Ugyanakkor mindezek mellett életem legszebb éveiként fogom őrizni ezt a hat évet, amihez hozzá tartozik a gyakorlati év is, így összesen hét évet tesz ki ez az időszak. Ezalatt sokat tanulhattam, sok jó barátot szerezhettem és ami a legfontosabb: lehetőségem volt egy mély és személyes istenkapcsolat kialakítására. A szeminárium és pasztorális félévek közösségei mind-mind segítették fejlődésem, és megláttatták velem, hogy együtt érdemes és lehet gyümölcsözően építeni Isten Országát.

Vagrin István: Visszatekintve az elmúlt hét évre nem biztos, hogy bátran kimerném mondani, hogy én voltam a ,,legtökéletesebb” kispap, sőt nagyon masszív, csiszolatlan gyémánt voltam, ami nagyon sok munkát igényelt. Hála Istennek elöljáróim és tanáraim a legnehezebb időszakaimban sem mondtak le róla, hanem kitartóan végig mellettem voltak, olyan erős kéz voltak életem sötét napjaiban, amely nem engedett el, hanem megtartott ezen a csodás úton. Ezen alkalomból is köszönetemet fejezem ki nekik, remélve, hogy fáradságos munkájuk jutalma még sok ügyes kispap ugyanilyen őszinte hálája lesz.

Hamarosan pappá szentelik. Milyen érzésekkel áll ennek elébe?

Vagrin István: A papszentelés előtti napokban természetes nagyobb az izgalom bennem és körülöttem. Viszont tudatosan arra törekszem, hogy a szenteléssel járó szervezési nehézségek ne vegyék el a figyelmem a lényegről: Krisztusról, akinek szolgálatára szentel fel a püspök atya. Boldog vagyok és várom a szentelés minden pillanatát.

Mayer Nándor: Ha az érzéseimre hallgatnék, akkor az kicsit ingoványos talaj lenne, ezért igyekszem ezeket a csomókat feloldani önmagamban. Tudom, hogy vannak hiányosságaim, hiszen emberek vagyunk – élő emberek. A szentelés előtt igyekszek olyan „dolgokkal” megtölteni „lelki hátizsákom”, amiből töltekezni tudok majd. Mindenképp szeretnék jelen lenni fizikailag, lelkileg és szellemileg. Tudom, hogy sokan dolgoznak a háttérben értem, ezért számomra a legelső feladat, hogy ezekben a napokban Istenre és önmagamra kell figyelnem. Van benne izgalom, hiszen tudom, hogy egy kaland vár rám, meglepetéssekkel teli kaland.

Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?

Mayer Nándor: A jelmondatomból indulnék ki: „Az Úr megfordult és rátekintett…”. Egy papnak a legfontosabb kötelessége mindig Isten tekintetének keresése lenne. A magányban, a szolgálatban, az emberekben…Egy olyan pap szeretnék lenni, aki ezt a tekintetet keresi. Ami a legfontosabb, hogy ezt a tekintetet másokkal is megismertetni.

Gyakran eszembe jut, a ballagási szentmisénk után a rektor atya mondata: „azért imádkoztam, hogy szent papok legyetek!” Ennek megvalósítása szerintem egy egész élet. Ezt nevezném én kihívásnak és igazi kalandnak. Ez azonban nem fog menni, ha nem keresem annak tekintetét, aki egykor megfordult és rámnézett.

Vagrin István: Visszaemlékezve gyakorlati évemre, amelyet a nagybányai Bosco Szent János Szórványkollégiumban töltöttem, a fiatalokkal való foglalkozás erősödött meg bennem. Minden fiatalban ott van a tűz, a vágy az Isten iránt csak ezt elő kell csalogatni belőlük. Az egy év fiatalokkal való szorosabb foglalkozás nagy segítség volt, hogy papi éveimben különlegesképpen foglalkozzak a fiatalok Istenhez való vezetésével. Bizonyos téren ennek hatására választottam papi jelmondatomat, ami a Lk 12,49-ben található meg: „Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon.” Mielőtt bárki megijedne nem vagyok piromániás, viszont annál jobban szeretném papként a lángot felrobbantani az emberi szívekbe az Isten irányába. Olyan könnyen megszunnyad az emberi szívekbe az Isten és embertárs felé nyújtandó szeretett lángja és kellenek papok, akik ezt megakadályozzák.

Ön szerint hogyan, mivel kell egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között?

Vagrin István: Erre a szép, de nehéz kérdésre jelenleg csak ,,gyerekcipős” választ tudok adni, hisz még a szentelés előtt vagyok, pár év papság után biztosan szebb választ tudnék adni. Amennyiben fellapozzuk a Szentírást és azon belül az Újszövetséget a választ maga Jézus magatartása adja meg. Az Úr Jézus földi működésében, ha szükséges volt tanította az embereket, a szomorúakat vigasztalta, a reményvesztettekbe erőt öntött és természetesen, ha olyan élethelyzet volt az igazság előmozdítása érdekében megdorgálta az embereket. A papság ezen szép magatartás formákat kell elsajátítsa és akkor az emberek Krisztus megjelenítőjét fogják bennük felfedezni.

Mayer Nándor: A pap akkor jeleníti meg Krisztust az emberek előtt, ha tanúskodik róla. Nem csupán és nem elsősorban szavaival, hanem személyiségével, megjelenésével és tetteivel. A pap „alter Christus”, vagyis magát Krisztust kell láthatóvá tennie az embereknek azáltal, ami ő maga. Persze nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a pap is ember, sokszor hibázhat és hibázik.

Úgy hiszem ezen az úton a legfontosabb, az a jelenlét. Jelen lenni Istennek és az embereknek! Annyi sok mindennel foglalkozunk egyszerre, hogy nincs „idő” a jelenlétre. Meg kell tanulnunk újra a jelenlétben élni. Ha egy hasonlattal szeretném kifejezni, olyan, mint mikor a festő egy fehér vászonra a színeket kezdi keverni és fölvinni arra. Minden színnek megvan a maga helye és szerepe. Ha egy szín hiányzik, nem teljes a kép. Isten mindenkori jelenlétben látom önmagam