Minden társulatnak van egy tudat alatti emlékezete

70 éves a Harag György Társulat. A Szatmári Kalendárium 2024 jelentős figyelmet szentel erre az évfordulóra, hiszen az évente megjelenő kiadvány fő  célja a Szatmár megyei kultúra megismertetése. A kiadványból meg lehet ismerni a társulat elmúlt hét évtizedének a történetét és egyéb kuriózumokat. Az Ács Alajos Stúdióteremben megrendezett kötetbemutatón sok szó esett a társulatról, annak történetéről és általában a színházról.
 

Frigy Szabolcs, a beszélgetés moderátora kiemelte az esemény jelentőségét — a 70 éves évfordulóra való megemlékezést és a Szatmári Kalendárium 2024 kötetét, melyben nagyon sok színháztörténeti írás van. 

Az első kérdés Bessenyei Gedő István felé irányult: hogyan alakult ki az emberiség történetében, hogy van színház?

– Ahogy a tudomány haladt előre, átértékelődött, hogy mióta van színház. Egy nagyon ősi közhely dőlt meg különböző antropológiai kutatások során. A színjáték, a mimézis, a gyermeki tanulás egyik eszköze, egyik módja. Azáltal, hogy utánoz, a gyermek tanul. Ennek egyfajta kész produktumként való bemutatása a fajtársak irányába, azt gondolták sokáig, hogy ez kizárólag az embernek a kiváltsága. Kiderült, hogy ez nem igaz. A színháznak ilyen jellegű formája létezik emberszabású majmoknál. Ez úgy zajlik, hogy a fiatal hímcsimpánzok, akik készülnek arra a státusra, hogy egyszer egy-egy csoportnak a vezetői legyenek, illetve ezért a státusért megküzdjenek, eljátszanak egy vadászatot a nőstények, a gyerekek és nem utolsósorban a ma már vadászók számára. A játékban nem vesznek részt az érett hímek, hanem nézik azt, hogy a fiatal hímek egyfajta gyakorlásképpen bemutatnak egy vadászatot a kolónia többi tagjának. Ez azt bizonyítja, hogy nagyon ősi gyökere van a színháznak, mégis mint színházművészet az európai kultúrában vált beágyazottá mint amilyen formában mi ismerjük. A görög és a római kultúrának köszönhető a színházművészet, illetve annak, hogy egyes nagy felbuzdulások ellenére, amikor megpróbálták kiirtani, de végül a kereszténység megkegyelmezett a színháznak és hagyta túlélni, ellentétben az iszlámmal, amelyik nem kegyelmezett meg ilyen módon. Az iszlám világban a színház csak a legújabb időktől kezd újra meghonosodni. A színház rituális alapú. Mindenki érzi, hogy egy jó színházban mindig történik valami. Ez a valami a csodával szinte határos dolog.

A színháznak három korszaka van: a predramatikus, a dramatikus és a posztdramatikus. A predramatikus korszakban a színház még aktívan része volt a rítusnak. Nem úgy tekintettek az előadásokra mint valami esztétikai termékekre. Az ókori görögök ezeket az előadásokat meghatározott ünnepekkor nézték, számukra ez az ünnep része volt. A történeteket és a szereplőket már ismerték. Egy előadást akár tizenötezren is néztek. A középkor után bekövetkezett a színház dramatikus korszaka. Addig a színházi szövegeket nem tekintették irodalomnak. A dramaturgikus korszak olyannyira eluralta a színházat, hogy a felvilágosodás korától a színházat tolmácsoló művészetnek tekintették. A realista esztétika csúcsán, azt gondolták, hogy csak venni kell a realista író realista szövegét és azt felpakolni a színpadra és az előadás lesz. Ez már akkor sem volt igaz, mert óriási munka volt egy megfelelő esztétikában színpadilag átfordítani. A posztramaturgikus korszak amit most élünk, rájön újra, hogy a színház egy önálló művészet, ennek a huszadik század első felére tehetőek a gyökerei, ekkor alakul az első Színháztudományi Tanszék Európában, mert rájönnek, hogy ez egy másik tudomány. Ami a színpadon történik az nem azonos azzal, ami a szövegkönyvben van. A színház egy összművészeti alkotás, annak része az építészet a díszlet terén, része a zene, a képzőművészet, a divattervezés, az iparművészet és az irodalom is. Az irodalom csak egy eszköze a színházművészetnek és nem is kell a központi eszköze legyen. 

Kérdés Csirák Csabához: Nagyon sajátos kor volt amikor a társulat megalakult: a kommunizmusnak egy sajátos időszaka. Miért ebben a korban jött létre a társulat? Mi jellemezte azt a kort?

– 1949-ben volt egy nagy szelektálás amin több ezer tehetséget néztek meg, hogy kit vesznek fel Kolozsváron a színire. A több ezerből kiválasztottak kilencvenegyet, végül tizenkilencen végezték el az akadémiát. Ez is azt sugallja, hogy egy komoly válogatás volt. Ez a társaság amikor végzett, úgy döntött, hogy együtt alapít egy társulatot Nagybányán. Három év után elgondolkoztak, hogy ott van Szatmárnémetiben egy befogadó színház. 1948-ban a szatmárnémeti társulatot megszüntették együtt az aradi társulattal. A nagybányai társulat 1956-ban átjött Szatmárnémetibe.

Bessenyei Gedő István: 

A szatmárnémeti és az aradi színház 1948-ban történő megszüntetése egy nagyon érdekes történet. A bizottság – melyben olyan személyek ültek mint Tompa Miklós, akiről el van nevezve a marosvásárhelyi színház –, a koncepciós perek mintájára levizsgáztatták az aradi és a szatmárnémeti társulatot és megállapították, hogy nem alkalmasak színházak működtetésére. Később ezeket a színészeket alkalmazták Marosvásárhelyen és belőlük alakítottak társulatot Sepsiszentgyörgyön. Akartak székelyföldi színházakat alakítani, ennek az volt az ára, hogy bezárták a szatmárnémeti és az aradi színházakat. Ezért adta a székely színház alapítója a nevét egy ilyen aljassághoz. Bezártak két színházat, majd megnyitottak másik kettőt azokkal a színészekkel akikről korábban megállapították, hogy tehetségtelenek. 


 

Kérdés Elek Györgyhöz: Az az értéke a Szatmári Kalendárium 2024-nek, mert a jövőben forrás lehet a kutatók és a színháztörténet iránt érdeklődők számára. Az online térben nem biztos, hogy megmaradnak a híranyagok, ha mégis, nem biztos, hogy azok elérhetőek lesznek. Miért szerkesztesz kalendáriumot? Van-e ennek 2024-ben létjogosultsága?

– Ez a hatodik kalendárium az utóbbi egymást követő években. Elég régen beszélnek arról, hogy a nyomtatott sajtó megszűnik és felváltja azt az online. Én sohasem hittem az ilyen jóslatokban, azok véleménye ez akik amúgy sem szeretnek olvasni, az ilyen állításokkal főként a hozzájuk hasonlók körében legitimitálni tudják magukat. A nyomtatott sajtó ha nem is minden házban, de könyvtárakban biztos, hogy megmarad és dokumentum lesz a jövő nemzedékek számára. Kevesen foglalkoznak ma már helyi értékek dokumentálásával. Nem egyszerű ma kalendáriumot szerkeszteni. Meg kell találni azt a formát ami korszerűvé teszi. Az első számokra nagyon nehéz volt előteremteni az anyagi hátteret, mint ahogy a humán erőforrást is. Fel kellett fedezni azokat a személyeket akik írnak és azt megfelelő szinten művelik. Az utóbbi években az anyagi hátteret a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont biztosítja, és kezd kialakulni egy értelmiségi csoport, melynek tagjai támogatják a pozitív kezdeményezéseket.

Van-e egy kollektív emlékezet? Hova nyúlik vissza a szatmári színház? Hogyan tekintettek vissza: Szatmárnémeti mindig is rajta volt a színháztörténet térképén?

Bessenyei Gedő István: Én azt gondolom, hogy minden társulatnak van egy tudat alatti emlékezete. Ebben nincs ott, hogy alakult, az van benne, hogy az idősebbek elmesélik a fiataloknak azt, amit ők hallottak az idősektől amikor fiatalok voltak. Az, hogy ez kollektív emlékezetté váljon, dolgozni kell. Nagyon hasznos egy társulatnak megismerni a saját múltját. Csíky András úgy fogalmazott: mindnyájan a Harag György köpenyegéből bújtunk ki. Mi elmondhatjuk, hogy mindnyájan a Csirák Csaba köpenyegéből bújtak ki, akik Szatmárnémetiben színháztörténettel foglalkoznak. Csirák Csaba kutatásait felhasználva fiatal kutatók foglalkoznak a Harag György Társulat múltjával. A társulatnak nincs kollektív emlékezete, mert a társulatalapítók sem tudták, hogy kik jártak előttük itt. A nézők viszont tudták. A színészek sokszor a nézőktől tudtak meg dolgokat. 

Mire elég 70 év egy társulat életében?

Bessenyei Gedő István: A mai színházakhoz hasonlítva ez egy nagyon komoly szám. A színházművészet fejlődése egybeesett ezzel a hetven évvel. Romániában a magyar társulatok palettáján huszonöt-harminc éves színházak vannak. A szatmárnémeti társulatot Harag Györgyről nevezték el, de hangsúlyozni kell, hogy nem ő alapította a társulatot, hanem a színészek, akik megválasztották a mesterüket. Nem Harag György ment fel Bukarestbe a kultuszminiszterhez jóváhagyásért, hanem a színészek. 

Milyen a visszajelzés a Szamosban és a Szamos-kiadványokban megjelenő írásokra? Milyenek a kulturális igények?

Elek György: Mint már említettem, téves megállapítás az, hogy nincs igény a nyomtatott sajtóra és a nyomtatott kiadványokra. Az olvasmányos írásokat keresik az olvasók, kevésbé az elvont szövegeket. Nagyon népszerűek a helytörténeti írások, főként azok amelyek újat mondanak az olvasók számára. A jelenlegi lehetőségekhez mérten meg van oldva a terjesztés. Ami nagyon fontos: sikerül felkelteni a fiatalok érdeklődését. 

A továbbiakban szó esett arról, hogy milyen volt a munkamorál a Harag György színházában, és milyen most. Felidéztek anekdótákat és nagyon sok színházi történetet.