Isten útja a legérdekesebb kaland – interjú Rácz Ervinnel

Tőlünk, magunktól semmilyen út nincs az Atya szerető kegyelmébe, mindent hidat felrobbantottunk, viszont az Ő kegyelméből mindig van út felénk és ezt csodálatos megtapasztalni, mondja Rácz Ervin, lelkipásztor, generális direktor, akivel ifjúsági misszióról, a Krisztusban való örömről, médiaszolgálatról és a mai világkorszakról beszélgettünk.

Aki követi a szolgálatodat, tudja, hogy egyik szívügyed az ifjúsági misszió. A közelmúltban nagyon megragadott egy magyarországi ifjúsági lelkész nyilatkozata, aki elmondta, hogy pályája során minden szóba jöhető lehetőséget, eszközt, kütyűt bevetett, ám végül rá kellett jönnie, hogy a fiatalokat nem az érdekli, hogy milyen hiper-szuper eszközöket használ, hanem egyszerűen Isten szeretetére, békességnyújtó, tápláló Igéjére szomjaznak. Te hogyan látod, hogyan tapasztalod mindezt?
 

Az ifjúsági misszió számomra nagyon kedves feladat. Jutalmam, hogy tehetem. Mindenekelőtt a legfontosabb a feléjük végzett szolgálatban az, hogy szeressem őket. Nem az ügyet, nem a száraz tant, amit átadok, hanem őket. Voltaképpen nem csak a saját szeretetemet kell átadjam, hanem Isten szeretete kell túlcsorduljon rajtam feléjük. Ezenkívül két meghatározó mondat lebeg előttem az ifjúsági misszióval kapcsolatosan. Az egyik: a fiatalok az egyház jelene. Nemcsak jövője, hanem jelene, mert ha nem a jelene, akkor a jövője sem lesz. És ezt a véneknek (presbitereknek) is meg kell érteni, de a tapasztalat azt mutatja meg számomra, hogy vannak fiatalos vének, és vannak öreges fiatalok is. Stílusában is fiatalítani, folyamatosan újítani, reformálni kell az egyházat, és nem az ifjakat kell belekalapálni, erőltetni valamibe, ami számukra életidegen. Mindezt úgy, hogy a lényeg, az evangélium, megmaradjon!

A másik gondolat: bűn a fiatalokat az evangéliummal untatni. Nem az evangélium hirdetése bűn, hanem az untatás. Aki unalmasan éli, hallja meg az evangéliumot, unalmasan is adja át, aki azonban valóban megéli, érdekessé teszi, mert érdekelt, benne van, hovatovább élmény a számára. Az élménygenerációnak pedig meg kell látnia, hogy Isten útja a legérdekesebb kaland.

Aki unja ezt az utat, az még nem kezdett el rajta járni. Nem tagadom, nagyon fárasztó az ifjúsági misszió, de aki még nem volt benne igazán, nem tudja, hogy miről maradt le. Ahol nincsenek fiatalok a gyülekezetben, nagyon tudnak hiányozni. Ahol vannak, tudnak gondot is okozni, sokszor a „baj” van velük, de ilyen bajt kívánok sok gyülekezetnek! Végsősoron nagy öröm, ha vannak.

Sok megszólalásodból kitűnik, hogy nagyon fontos számodra a Krisztusban megtalált öröm, a dicsőítés. A mai ember gyakran visszakérdez: oly sok gond között, hogyan tudjak örvendezni? Mit válaszolsz a teherhordozók ellenvetéseire?
 

Erről azt hiszem órákat, napokat tudnék beszélni, mert valóban vesszőparipám, életigém az örök öröm: „Örüljetek az Úrban mindenkor!” (Fil 4,4) És én is ismét mondom, untalan. Induljunk ki az alaptól: az evangélium jó hír, örömhír. Mi ennek az alapja? Jézus feltámadt és él! Nekem is örök életet adott! Ez überel, (bocsánat a kártyanyelvért, a konkurencia iratterjesztése) (nevet) felülír mindent! Ez akkor nem egy tőlem függetlenül történő dolog, ha az evangéliumot elhiszem, elfogadom. Ha pedig bennem van, akkor nem tudom komoran hirdetni sem. Tudom, hogy ez stílus kérdése is, de aki örömtelenül hirdet örömöt, annak teljes joggal nem hiszik el.

Sokszor érvként hozzák fel nekem azt, hogy a mi magyar kultúránk nem ilyen. Búsmagyarságunk szikkadt talaja lehúzza, beissza és sokszor látszat nélkül elnyeli ezt az örömöt. De nem mi szoktuk azt mondani, hogy a mi kultúránk keresztyén kultúra? A kultúrának is van hatása keresztyénségünk megélésére, de nem a keresztyénségünk megélésének kellene inkább hatással lennie a kultúránkra? Bátran örülhet az a nemzet, amelyiket ennyi megpróbáltatáson átvezetett a hite. Ahogy Bocskai István fejedelem szobra a reformáció genfi emlékművénél, úgy nemzete is emelt fővel állhat, ha az evangélium benne él.

No, de mindenkor örülni? Ez mégis mit jelent? Ezt, a gyülekezeteket szemlélve tudom igazán elmagyarázni. Sajnos még mindig vannak olyan közösségeink, ahol megszólnak valakit, ha mosolyogni mer. Mert nem illik! Ez egy olyan jelenség, ami hátborzongató, szerintem felháborító, sok templom megüresedésének okozója. Figyelem! Nem azt mondom, hogy állandóan vigyorogni kell, mint a vadalma. Azt mondom, hogy az a természetes, ha valaki örül. Ezt jelenti mindenkor örülni.
 

És ha valaki szomorú? Természetesen sokszor ilyen is van. Hát akkor óvatosan, szeretettel megkérdezem, érdeklődöm vagy egyszerűen átölelem, enyhítem fájdalmát. Feladatunk a gyülekezetben az, hogy szomorúságot örömre fordítsunk, mégis sokszor fordítva ülünk a lovon. Olykor megkapom a komolytalan, a bohóc jelzőt. És ezt bátran vállalom. Isten bohóca vagyok, aki szintén sok megpróbáltatáson átment már és ezek által mégjobban megerősödött bennem: „minden nyomorúságom ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4) Senki nem mondhatja, hogy én könnyen beszélek, de Isten nem azért adja a megpróbáltatásokat, hogy benne ragadjunk és közben sajnáltassuk magunkat, mártírkodjunk, és hősködve mondjuk, hogy jajj be nehéz nekünk, mi mekkora keresztet cipelünk. „Akik Isten szeretik, minden a javukra szolgál.” (Róma 8,28a)

Amikor ezt a jót, ezt a fordulatot megtapasztaljuk, merjünk neki örülni! Igaz ehhez nekünk is fordulni kell, megfordulni, megtérni. Amikor benne vagyunk a pácban, akkor is tudjuk, hogy annak vége lesz, ha nem hamarabb, akkor a halálunk pillanatában. De akkor lesz egy születésnapunk is és egy akkora „party” (az evangélium nagy vacsorának írja, ez egy szabad fordítás) (nevet) fog akkor elkezdődni, amit alig várok. Ennek előízét már most érezhetem, minden nap közelebb vagyok hozzá és tudom, hogy a legjobb rész még hátravan. Nos, ez az oka a mégis örömnek. Nekem ez komoly és fontos dolog, amit egyesek komolytalannak tartanak. De nem baj, nem sértődök meg rajta, mert örömöm a sértettségek fölött is áll.
 

És, ha már a számodra fontos dolgoknál tartunk, a keresztyén médiáról is szólnunk kell, melynek berkeiben évek óta írsz, fotózol, rádióműsort szerkesztesz, internetes oldalt vezetsz, de tévéztél is. Mit tapasztalsz, figyelnek-e még az emberek az egyházi sajtóra?
 

Meglepő dologgal kezdném. Én egy beszédhibás prédikátor vagyok. Ezt valamelyest korrigáltam, de nem tűnt el teljesen, ami nem is olyan nagy baj. Alázatban tart. A lényeg, hogy értsék azt, amit mondok, és úgy látom, hogy értik és érzékelik is. (nem a PH értékre gondolok) (nevet) Úgy gondolom az igazi beszédhiba az, ha valaki olyan magaslatról, magasságokból beszél, hogy azt nem értik, legfeljebb csak egyesek. Természetesen a minőség fontos, de annak legfontosabb része az érthetőség. Sajtómunkámban két Ige vezérel: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.“ (Mt 5,16) Nekünk hirdetni kell, mindig, mindenhol, hitelesen. Nem elég csak a világ sötétségét megállapítani, hanem a világosságot el kell vinni, akár még szavakkal is. Az üzenetnek át kell folynia rajtunk és azt tovább kell adni, nem elég, ha csak magunkat tápláljuk, okosítjuk vele. “Amit a sötétségben mondok nektek, azt a világosságban mondjátok el; amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek.” (Mt 10,27)

Nem magunkat képviseljük, de szerénykedés nélkül ki kell állni és mondani, írni, kommunikálni kell! Üzenetünk van! Ha figyelnek, ha nem, nekünk mondani kell! Minél figyelemfelkeltőbb módon! A reformáció a sajtó nélkül nem lett volna sikeres. Ennek jegyében kezdtem már középiskolás koromban iskolaújságot szerkeszteni, a teológián rádiózni. Tizenhárom éve vagyok a szatmári egyházmegye sajtóreferense, a refszatmar.eu szerkesztője. Közel 600 rádióműsort szerkesztettem HarangSzó Rádió néven. A Szatmárnémeti-Szigetlanka Facebook oldalán az IGEsziget 350 alkalmon túl van; ez egy online bibliaóra, amit ezrek követnek. Világíts néven több mint 50 TV-műsort is levezettem. A sajtó azonban soha nem helyettesíti a fizikai jelenlétet, legfeljebb felhívja a figyelmet arra, hogy találkozhatunk személyesen is. A betegágyakhoz el lehet juttatni ezáltal az evangéliumot, a diaszpórában élő magyarság egy kicsit itthon lehet ezáltal, és ez sokkal fontosabb annál, minthogy az bosszantson bennünket, hogy vannak olyanok is, akik otthon kényelmesen kávézgatva hallgatják meg az Igét, ahelyett, hogy eljönnének a templomba. Ez ez ő felelősségük. Mi azonban nem rejtegethetjük az ágy alatt az égő gyertyát, mert felgyullad az ágy. Égnünk kell, hogy majd ne égjünk!

Az európai ember posztkeresztyén korszaka kapcsán állapította meg néhai Hegedűs Loránt egyetemalapító püspök: Soha nem hittek annyi mindenben az emberek, mióta semmiben sem hisznek. A hitetlenség korát a hiszékenység váltotta fel. Hogyan látod a mai világot és annak irányát? Vezet visszaút, az Atya szerető kegyelmébe?

Tőlünk, úgy értve, hogy magunktól semmilyen út nincs az Atya szerető kegyelmébe, mindent hidat felrobbantottunk, viszont az Ő kegyelméből mindig van út felénk és ezt csodálatos megtapasztalni. Erre az útra kell rátalálni. A sokszínű, vagyis inkább kétszínű útról meg annyit, hogy az ember folyamatosan próbálkozik egy másik út felépítésével, amiről végül mindig kiderül, hogy bálványimádás útja. Véleményem szerint a mai világ egyáltalán nem rosszabb és nem is jobb, mint a tegnapi volt. Az ember gonosz volt és mindig kegyelemre szorult, ennek a gonoszságnak csak a módszerei változtak.

Minden tiszteletem az ősöké, de a nosztalgikus múltbarévedésnek semmi értelme nincs. Pláne úgy, hogy tudjuk, az idő sokmindent megszépít, a salak az aljára kerül. A múltból tanulni kell, de nekünk ma van feladatunk, és az az Isten, aki megtartotta elődeinket, minket is megtart. Csak hinnünk kell benne. A világnak nagy szüksége van Istenre, ezt talán még konkrétabban látjuk az utóbbi években, a járvány ijesztő híre és a háború szelében méginkább megrettentek az emberek. Ne féljünk! Az összeesküvési elméletek semmi sem segítenek. Tájékozódni kell, figyelni Istenre és végig hinni abban, hogy nincs nagyobb Istennél. Senki és semmi! A posztkeresztyén korból így lehet poszt-krisztusi, azaz Krisztus után járók, krisztuskövetők kora. Mert csak Ő az Út. Élő, ma is megtalálható út. Ez a reménységünk.

Lejegyezte: Fábián Tibor
Harangszó Gyülekezeti Lap