Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt – Az aradi tizenhármakra emlékeztek Szatmárnémetiben

Több tucat szatmári gyűlt össze csütörtök délután a Zárda templom előtt, hogy elhelyezze az emlékezés és a tisztelet koszorúját Gonzeczky János római katolikus tábori lelkész emléktáblája alá. A budai születésű, ám Szatmárnémetihez ezer szállal kötődő pap egyike azoknak, akik áldozatául estek az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukását követő vérszomjas osztrák megtorlásoknak.

Gonzeczky Szatmárnémetiben kezdte lelkészi pályafutását és Hám János püspök megbízásából ő vezette a Zárda templom építését. Az alig 43 éves papnak azért kellett meghalnia 1849. október 8-án, mert a szabadságharc idején szószékről hirdette Kossuth Lajos kiáltványát, majd később a Habsburgok trónfosztásáról szóló törvényt.

A tábori lelkész emléktáblájánál zajló megemlékezést a Szózat közös eléneklése nyitotta meg, majd elsőként Ilyés Csaba római katolikus lelkész és Szilágyi István Róbert református lelkipásztor mondott imát. „Kérünk, áldd meg nemzetünket, hogy a háborús események ne ismétlődhessenek meg szeretett földünkön. Ments meg minket a háború borzalmaitól, és mentsd meg azokat is az esztelen öldökléstől és pusztítástól, akik most ádáz harcot folytatnak egymással. Adj békét nemzetünknek! Adj békét a népeknek! Adj békét a szívünknek” – hangzott el Ilyés Csaba fohászában.
 

„Köszönjük neked, hogy ebben a zűrzavaros világban, amikor értékeink, nemzeti identitásunk, hitünk egyre inkább elértéktelenedik, adsz nekünk alkalmat, hogy megálljunk és emlékezzünk azokra, akiknek fontos volt a nemzeti identitás, a hit, a szabadság. Áldott légy azért, hogy zivataros századainkban, valahányszor mélységet járt meg nemzetünk, valahányszor anyák siratták fiaikat, a történelem családokat szakított szét, te mindig lehajoltál hozzánk, és megtapasztalhattuk, hogy csendesen átölelt az Isten, ezzel adva új reményt, erőt az újrakezdéshez” – ezt pedig már a református lelkipásztor imájában hallhattuk, ki zárszóként azért fohászkodott, hogy ma, a modern világban mi is méltó utódai lehessünk a szabadságharc áldozatainak.
 

A történelmi egyházak képviselői után Hegedüs Csilla államtitkár szólt az emlékezésre gyűlt hallgatósághoz. Hegedüs mindenekelőtt megköszönte a szatmáriaknak, hogy nem hagyták segítség nélkül azokat, akik hozzánk menekültek a háború elől, és azokat sem, akik otthon maradtak. „Arra kérem önöket, hogy ha ma semmi mást nem tudunk tenni, akkor gondoljunk azokra az édesanyákra, akiknek a fia most harcol egy olyan háborúért, ami nem az ő háborújuk. Nem ők robbantották ki, viszont ők is kell védjék a szülőföldjüket. Ha egy gondolattal, egy imával tudjuk őket segíteni, akkor ezt tegyük meg” – mondta el beszédében az államtitkár, illetve ezzel párhuzamosan arra is buzdított, hogy örvendjünk, hogy szabadok vagyunk, hogy nekünk nem kell hadba vonulnunk, és hogy minden nap örvendhetünk és vigyázhatunk a gyerekeinkre.
 

Hegedüs Csillától Tilki Attila magyarországi országgyűlési képviselő vette át a szót. Tilki az aradi tizenhármak egyikének, Vécsey Károly honvéd vezérőrnagynak utolsó szavait idézte: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.” Mint elmondta, ez a mondat iránytű kell legyen minden magyar ember és minden közéleti vezető számára. „A hivatásunk az, hogy szolgáljuk azokat, akik körülöttünk élnek, ami nem egyszerű feladat a háború árnyékában” – hangsúlyozta a képviselő, majd Hegedüshöz hasonlóan megköszönte a szatmáriaknak, hogy olyan tevékenyen részt vettek a hazájukat elhagyni kényszerülők megsegítésében.

A megemlékezés második felében Csorján Árpád, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium történelemtanára tartott rövid, ám annál lényegretörőbb történelmi visszatekintőt, az eseményt pedig a hagyományoknak megfelelően a koszorúk főhajtással kísért elhelyezése zárta.