„Ez az, amit igazi elegancziának szoktunk nevezni!” Így írtak 120 évvel ezelőtt a Pannónia Szálló megnyitásáról

Ahogyan arról korábbi cikkünkben beszámoltunk, elkezdődött a Szatmárnémeti régi főterén található egykori Pannónia Szálló felújítása, mely a tervek szerint 2025-ben nyílik meg újra, a Hotel Indigo védjegye alatt. Viszont nem csak a pazar szálló jövője, de előélete is szót érdemel, ezért fellapoztuk a korabeli hírlapokat és megnéztük, elődeink miként tudósítottak a Pannónia megnyitásáról.

Mint azt talán olvasóink is tudják, 1897-ben Szatmárnémeti vezetőiben felmerült az ötlet, hogy szállót és vigadót kellene építeni a város főterén, ezzel is elősegítve a város fejlődését. 1897-ben pályázatot hirdettek az új szálló megtervezésére, amiben a legfontosabb kitétel az volt, hogy az épület magyaros jelleggel bírjon. A 11 beküldött pályamű közül végül Bálint Zoltán és Jámbor Ferenc alkotása került ki nyertesként. Ez az építészpáros több magyar jellegű épületet is tervezett már akkora, mint például a nagybányai István-király Szálloda és Vigadó, valamint a debreceni Vármegyeháza. 1900-ban a Műemlékek Országos Bizottsága úgy döntött, hogy a régi törvényszéki épület nem képez kiemelkedő emléket, így lebontatták azt, és a helyén 1901-ben megkezdték az új szálló alapjainak kiásását. 1901. május 11-én elhelyezték az alapkövet. 1902 tavaszára már a belső munkákat végezték, és a tulajdonképpeni építkezés befejeződött, május 1-én pedig megtartották a hivatalos megnyitót is.

A Szamos 1902. május 4-i, vasárnapi lapszámában vezető hírként, a főoldalon számoltak be a szálló megnyitásáról. „Május elsején volt a Pannónia szálló megnyitása. Közönségünk legnagyobb része csak ekkor vette közelebbről szemügyre ezen most már teljesen készen álló épületet, belső berendezésével együtt. Méltán beszéltek róla a meglepetés, a megelégedés hangján, mert bátran kimondhatjuk, hogy ez a műépítmény úgy konczepcziójánál, mint kivitelénél fogva szinte egyedül uralkodik az összes vidéki városok szállói felett. Nagyobbat, költségesebbet találhatunk másutt is, de az egységes, kifejező stilszerűség és a modern berendezkedés szempontjából sikerültebbet aligha” - olvasható rögtön az első bekezdésben.

A szerkesztő így folytatta: „… könnyedségével, derült nyíltságával vonzó, barátságos benyomást tesz a szemlélőre. Egy szóval előttünk áll az előkelő, vigadni szerető, könnyű vérlejtésű ember és a nyílt, barátságos, vendáglátó házigazda joviális temperamentuma. Más szóval: a vigadó és a szálló. A tervezők ezt a finoman átérzett czélt a külső díszítés ornamentikájában is jó érzékkel tudták kifejezésre juttatni. A fönnebb említett konczepcziót esztétikailag is következetesen tudták kiképezni. A renaissance stíl módjára a részleteket a klasszikus építészetből kölcsönözték, de ezeket szabadon alakították át úgy, hogy az egyéniség önállóságát is megőrizzék. Az általános stílkeret megőrzése mellett a seczessióból mellőzték a túlzásokat és csak annyi motívumot használtak fel, amennyi a divathoz elkerülhetetlenül szükséges, s úgy a külső, mint a belső képzésben egész határozottan vonul végig az a tendenczia, hogy a magyar motívumaink is, mennyire lehetséges, méltó helyet találjanak. S mily jól esik ez a magyar szemnek!”

Az újságíró a külső jegyek mellett a belső tereket is elégedetten fogadta, úgy véli, elhelyezésükkel és díszítményeikkel kifejezik a rendeltetésük célját, illetve megfelelnek a „hygiénikus követelményeknek” is. Kiemeli továbbá, hogy a terek világosak, jól szellőztethetőek, a központi fűtésnek köszönhetően pedig a hőmérséklet tetszés szerint szabályozható.

„Rendeltetéséhez képest természetesen legimpozánsabb hatással emelkedik ki a tánczterem, a maga szépen konczipiált oszlopdíszítményeivel s az ezekhez művészien simuló karzatépítményeivel. Stíljében a Vígszínház könnyed bájára emlékeztet, melyben az ember már első belépéskor otthonosan, jól érzi magát. Itt sincs semmi erőltetett, semmi túlzott, s ezzel a művészet komolysága is kellemesen vegyül bele a díszítő hatásba. Más szóval ez az, amit igazi elegancziának szoktunk nevezni” - írja a bálteremről az újságíró.

A tudósításből kiderül az is, az új beruházásokhoz való hozzáállás mit sem változott 120 év alatt. „Az építmény szép sikere bizonyára megnyugvással töltheti el azokat is, akik annak idején elvben az építkezés ellenére voltak, s hinni tudjuk, hogy azok az aggodalmak, melyek városunk pénzügyi szempontjából támadtak, az építkezés eme kiváló sikerében s így a hozzá joggal köthető várakozásban elenyészni fognak” - írta a cikk szerzője.

„Legyen áldás e művön, az építőkön és azokon, kik városunkat díszében e monumentális építménnyel is oly szép sikerrel emelték. Kísérje szerencse a bérlőt is, ki vállalkozásának sikerét városunk közönségétől méltán remélheti” - ezzel ér véget az 1902. május 4-én közölt cikk.

Alig két évtizeddel később, a románok által „nagy egyesülésként” emlegetett eseménysorok után a Pannóniából Dacia lett, a lejtőn azonban egyértelműen a ’89-es forradalom utáni magánosítás indította el a szállót. 1995-ben megtörtént a Hotel Dacia privatizációja, amikor is az akkori alkalmazottak részvényessé váltak. 2007-ben azonban egy avasfelsőfalusi üzletember, Vasile Tantas vásárolta meg az épületet potom 1,7 millió euróért. A férfi szándékai szerint felújította volna a hotelt, viszont beütött a gazdasági válság, így tervei sosem váltak valósággá, 2009 augusztusában minden munkálat leállt. Ettől kezdve az épület teljesen magára maradt, hamar felütötte fejét az addig sem ismeretlen enyészet, s mostanra az épület állapota jelentősen leromlott.

Szerdán azonban megkezdődött a várva várt felújítás. A beruházók közleménye szerint a kivitelezők kiemelt figyelmet fordítanak az egykori szálloda műemlék jellegének védelmére, technikai korszerűsítésére, valamint a szakmai és fogyasztói igényeknek való megfeleltetésére. Az ingatlan közel 30 millió eurós beruházással újul meg, és 62 szobával nyitja majd meg kapuit. Az eredeti funkcióhoz hasonlóan egy nagy méretű bálterem és több konferenciaterem, valamint helyi és nemzetközi specialitásokat kínáló étterem és wellness központ is lesz benne. Reméljük, 2025-ben mi is hasonló elragadtatással tudósíthatunk a szállóról, mint 1902-ben tették ezt a Szamosban.