Egy párizsi szolgálat története

A Franciaországi Magyar Protestáns Református Egyház meghívásának köszönhetően, Erdei-Árva István Béla szamoskóródi lelkipásztor és felesége eltölthetett egy feledhetetlen hétvégét Párizsban, július 4-7 között.

„Hálát adok neked, Uram, a népek között, és zengedezek neked a nemzetek között” – (Zsoltárok 57,10)

Mindössze néhány napot töltöttünk Párizsban, de azok igazán mozgalmasak voltak. Hálás vagyok, hogy Isten rendelt mellénk olyan szerető szívű barátokat, akik elkalauzoltak minket a város legemblematikusabb helyszíneire. Bár mindenhova nem jutottunk el, de nélkülük nem tudom, mi lett volna velünk.

Abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy barátaink autóval jöttek értünk a repülőtérre, így nem ismerhettük meg Párizs híresen zsúfolt tömegközlekedését. Hála Istennek. Azonban az utak sem voltak egyáltalán szellősek. Néhányszor panaszkodtam, hogy Szatmárnémetiben nagy a forgalom, főleg csúcsidőben, azonban ez meg sem közelíti az ottani valóságot. Egy alkalommal kíváncsiságból megfigyeltem a mellettünk elhaladó autókat. Tíz autóból nyolcnak volt valamilyen ütése vagy horzsolása. Jó barátunk profi sofőrként otthonosan mozgott a számunkra félelmetes tumultusban, és közben elmondta, hogy Párizsban annak van elsőbbsége, akinek megadják.

Rövid pihenő után péntek este már az Eiffel toronynál voltunk. Tömegre és multikulturalitásra számítottam. Megkaptam mindkettőt. Kezdetben a falusi nyugalomhoz szokott lelkem nem igazán találta helyét ebben a kaotikusnak tűnő világban. Aztán valahogy mégiscsak magamhoz tértem. A torony látványa nem volt mindennapi, ahogyan az azt körülvevő tömeg sem. A fotózkodó és bámészkodó emberseregben lépten-nyomon utcai árusokba botlottunk. A földre terített lepedőkről emléktárgyakat árultak. A terítők szélére fülek voltak varrva, hogy szükség esetén gyorsan felkaphassák az árut és fussanak vele. Úgy láttam őket, mint akik az életükért küzdenek egy számukra is idegen világban.

Már éjfél is elmúlt mire eljutottunk a Champs Elysees sugárútra. A késői órában a tömeg nem fogyott, hanem gyűlt. Sétáltunk a széles és szépen kivilágított járdán. Az éttermek, italozók kicsi asztalokkal, meghitt teraszokkal teremtették meg a sanzon légkört. A kirakatokban neves márkák termékei csábították az arra járókat. Sokan kézen fogva sétáltak és látszott rajtuk, hogy magukba akarják szívni a hely romantikáját.

A látvány, a hangulat, az érzéki örömök sodrásában szinte észrevehetetlenül húzódtak meg a sarokban a kéregetők. Az édesanya, aki egy takarón osztozott a gyerekével. A szakadt drogos, aki talán nem is tudta, hogy merre jár. Valaki a járda közepén feküdt, a teste le volt takarva egy arab világot idéző ruhadarabbal. Csak egy kéz nyúlt ki a ruha alól, ami egy poharat tartott. Az embertömeg úgy vált ketté előtte, mint a víz a folyó közepén lévő kis szigetnél. Mi is úsztunk az árral. Úgy tűnt, itt ez a természetes. Miért takarta el teljesen magát? Talán megalázónak érezte a kéregetést, és elbújt a lenéző tekintetek elől. Az is lehet, hogy be volt drogozva. Az életörömök hiányában sokan választják a pillanatnyi boldogságérzetet adó szereket. Ki ítélhetné meg őket? Az is lehet, hogy egy élettelen test volt letakarva, s a pohárra már rámeredt a kéz. Nem tudom, és nem is fogom megtudni soha. De azt igen, hogy akkor nagyon sokan voltunk a pap és a lévita szerepében, akik magukra hagyták az út szélén fekvő szerencsétlent. Azt hiszem, hogy az érzéki örömöket űző ember könnyen szívtelenné válik. És egy szívtelen világban a közöny természetes.

Másnap a Versailles-i kastélyt látogattuk meg, és annak hatalmas kertjét. Itt található a Nagy-Trianon kastély, amelynek dísztermében aláírták azt a békeszerződést, aminek köszönhetően Magyarország elveszítette területének közel kétharmadát és a lakosságának több mint felét. Azon tűnődtem, hogy milyen erő rejlik a politikai hatalomban. Egy számunkra idegen helyen, ismeretlen emberek, közel kétezer kilométer távolságra, döntöttek az életünkről. És ez azóta is így megy. A nagyhatalmak tollvonásokkal igazgatják népek és országok sorsát, attól függően, hogy éppen mi szolgálja jobban az érdeküket. Megnyugvást ad a hitem, hogy Istennél nincs nagyobb hatalom.

A nap hátralévő részében feljutottuk a diadalív tetejére, ahonnan pazar látvány tárult elénk a városról. Olyan volt, mintha eköré épült volna az egész város.

Vasárnap délután volt az istentisztelet a Saint-Esprit (Szentlélek) protestáns templom kistermében. Öröm volt látni, hogy a helyiség teljesen megtelt, sőt volt, akinek ülőhely sem jutott. Különleges istentisztelet volt ez nekem. Nemcsak azért, mert még nem szolgáltam Párizsban, hanem azért is, mert addig még nem kereszteltem felnőttet. Az istentisztelet keresztelővel kezdődött, amikor is a Szentháromság Isten közösségébe befogadást nyert Arnau és kisfia, Viktor. Az édesapa és a kisfia tiszta tekintetét még most is fel tudom idézni. Arnau francia nyelven beszélt, de a fogadalmi szöveget megtanulta magyar nyelven, ami igen dicséretes. Isten áldja őket, és legyen hitük gyümölcsöző!

Az istentisztelet egyik legkellemesebb meglepetése a közös ének volt. Megvallom őszintén, arra számítottam, hogy én majd énekelek és a gyülekezet utánam mormolja az énekeket. Nem így történt. Az ének nemcsak hogy szépen szólt, de zengett, magasba szállt, lelkesített. Öröm volt együtt énekelni a gyülekezettel, és gyülekezetnek is öröm volt velem énekelni.

Többször is mondtam már, hogy szeretem a gyerekhangot az istentiszteleten. Az ő hangjukban a jövő ígérete szólal meg. Isten ezúttal nem spórolt ezzel az áldásával. Sok gyerek volt jelen, és ennek köszönhetően nyüzsgés is bőven. De ez nem zavarta az igére szomjazókat, akik csillogó tekintetekkel, befogadó lélekkel hallgatták az igehirdetést. Amikor az istentisztelet végén felcsendült a magyar himnusz, szavakba nem foglalható érzés volt sokunkban: összetartozunk.

A szeretetvendégségen sok kedves emberrel ismerkedtünk meg. Pár perc erejéig néhány élettörténetbe is betekintést kaptunk. Jó volt megtapasztalni, hogy bár addig még nem találkoztunk, mégsem voltunk idegenek egymás számára. Életre szóló élmény volt ott szolgálni. Isten áldja meg a gyülekezet minden tagját!

A nap végén még körbesétáltuk és megcsodáltuk a Notre-Dame székesegyházat, amely még most is felújítás alatt van.

A másnapi hazautazásunk igen izgalmasan alakult, ugyanis arról olvastunk, hogy a budapesti repteret lezárták a nagy vihar miatt. Isten azonban gondoskodott róla, hogy zökkenőmentesen utazzunk és megérkezzünk.

Hálával és örömmel gondolunk vissza a párizsi hétvégénkre. Áldja meg az Úr mindazokat, akik feledhetetlenné tették az ott tartózkodásunkat! „Hálát adok neked, Uram, a népek között, és zengedezek neked a nemzetek között” (Zsoltárok 57, 10).