2017. június. 29., csütörtök
Névnap:
2007-03-01 21:52:23• hírek • Szatmar.ro

Harc a városért

Sárándi Tamás múzeológus írása a Tükör által rovatban.
Erdélyben, az 1918-ban beköszöntő hatalomváltás sajátos etnikai megosztottságot mutat. Nem voltak élesen elhatárolható etnikai terület-tömbök, amelyet tovább színezett az, hogy a települések típusa szerint is más-más etnikai arány rajzolódott ki. A falvak túlnyomórészt román többségűek, leszámítva a Székelyföldet, észak Partiumot, valamint a két területet összekötő „etnikai híd” szigetszerű területeit. A városok dél-Erdélyben szász, észak-Erdélyben és a Partiumban magyar többségűek. Mindkét kisebbség jelentősebben urbanizálódott, önálló és anyagilag független polgársággal rendelkezett. Mindez jelentős akadály volt az etnikai arányokat megváltoztatni akaró állami intenciók előtt.

 A második világháború után Romániában berendezkedő kommunista rendszer elsődleges feladatának tekintette a társadalmi szerkezet átalakítását és így a polgárság felszámolását mind gazdasági, mind kulturális de akár fizikai értelemben is. Tekintve az adott etnikai arányokat és ugyanakkor egy tiszteletkört téve a román nacionalizmus felé is, a városok társadalmi „homogenizálása” illetve az iparosítással egybekötött proletarizálása egyben etnikai „egységesítést” is jelentett. Kolozsvár mint kulturális és gazdasági centrum kiemelt célja volt a berendezkedő új hatalomnak, és komoly feladata a város fölötti valódi uralom megszerzése. A puszta politikai illetve gazdasági ellenőrzés mellett az etnikai kérdés „megoldása” is napirendre került. Az erdélyi magyarság fővárosának számító Kolozsvár etnikai viszonyainak „rendezése” a magyar társadalom reakciósnak tekintett szárnyának felszámolását is jelentette, a megszűntetés egyszerű módszerét alkalmazva. Az, hogy nem pusztán a proletarizáció volt a kommunista hatalom célja, azt is mutatja, hogy a magyarság számára Marosvásárhelyen alternatív központot kívántak létrehozni – ez később tovább tolódott székelyföld megyeszékhelyei felé.

 Kolozsváron 1930-ban az összlakosság 103.840 volt, amelyből román nemzetiségű 37.029, magyar 48.271 volt. 1941-ben az összlakosság 114. 984 volt, ebből román nemzetiségű 11.255, magyar 98.502. Az 1940–1944 közötti időszakban komoly népmozgás történt a térségben, ezért 1944 november közepén a bevezetett ideiglenes szovjetek katonai közigazgatás utasítására ismét népszámlálást tartottak Észak-Erdélyben, mivel a szovjetek tudni akarták a megszállt terület lakosságának etnikai összetételét. Szerencsés helyzetben vagyunk, mivel a kolozsvári népszámlálás eredményeit a Világosság című korabeli napilap leközölte. Eszerint Kolozsvár összlakossága 73.000 fő volt, amelyből 83,5% (61.000 fő) volt magyar, 11% román nemzetiségű volt (kb. 8000), míg zsidó nemzetiségűnek pedig mintegy 900-an vallották magukat. Sajnos a lakosság egyéb – felekezeti, képzettség, szakmai – megoszlásáról nincsenek pontos adataink. A lakosság gyorsan növekedett a tisztségviselők és – az 1940-ben Szebenbe menekült – román egyetem visszatérte miatt valamint a tanév megkezdése után az egyetemi diáksággal is. A román egyetem visszatérte következtében mintegy tízezer ember jött Kolozsvárra, ami a háborút követő más típusú betelepülésekkel együtt súlyos lakásproblémát okozott a városban. Mindezzel 1946 végére, a korabeli becslés szerint, 170 ezerre emelkedett a város lakosainak száma, de amint a helyi sajtó cikkeiből kiderül, valószínűtlen ez az adat, mivel nem lehetséges, hogy két év alatt a város lakossága megduplázódjon.

 

 A kortársak azzal vádolták a betelepülőket, hogy csak azért költöztek be a városba, hogy ott üzérkedéssel és feketekereskedelemmel foglalkozzanak. Erre hivatkozva, valamint a lakáskérdés egyik lehetséges megoldásaként, terv született a város részleges kiürítéséről. Ezzel kapcsoltban 1945 szeptemberében és októberében, az államrendőrség vezérigazgatósága két rendeletet is hozott. A rendelet szerint el kell hagynia a várost, aki 1940 augusztus 30-a után költözött be, kivéve a tisztségviselőket, a deportáltakat, a tanulókat, a 16 év alatt és 70 év feletti személyeket, valamint azon iparosokat és szabad foglalkozásúakat akik, 1945 március 31-e előtti cégbejegyzéssel rendelkeztek. Annak megállapítása érdekében, hogy kik maradhatnak a városban, elrendelték, hogy mindenki jelentkezzen a tartózkodási engedély átvételére. Aki azt nem kapja meg, el kell hagynia a várost. A korabeli baloldali magyar elit egyetértett a tervezettel, amennyiben valóban a fentebb megjelölteknek kell elhagyniuk a várost, azonban a rendelet végrehajtására végül nem került sor. Adatok vannak arra, hogy a tervezett kitelepítéssel kapcsolatban a budapesti kormánynak is volt egy átirata, azonban nem bizonyított, hogy a végrehajtás emiatt maradt el.

A két világháború között, a földreform és az egyenlőtlen adóztatás miatt, megrendült az erdélyi magyarság gazdasági ereje, azonban kulturális téren még erős pozíciókat őrzött. Jelentős kulturális intézmények Kolozsváron működtek, ezért tekinthették az erdélyi magyarság kulturális fővárosának. Több magyar középiskola mellett 1918-ig, illetve 1940-től, a legjelentősebb magyar felsőoktatási intézmény, az egyetem is itt volt. A hallgatók száma az első világháború előtt 2000 fő volt. A két világháború közötti román uralom alatt is működött román oktatási nyelvű egyetem, hallgatóinak mintegy ötöde volt magyar nemzetiségű: az 1936-37-es tanévben például, a hallgatók száma 3293 fő, ebből magyar 580 (17,9%). Ezen kívül főiskolai jellegű intézményként működött a városban a kereskedelmi akadémia és mezőgazdasági főiskola. A román uralom idején felállítottak egy zene és színművészeti főiskolát is. Ezen kívül, említésre érdemes a kolozsvári Nemzeti Színház társulata, amely a budapesti után az ország második legnagyobb társulat volt.

A város korábban is a térség legjelentősebb ipari központja volt. Példa erre egy 1938-as adat, amely szerint a város területén összesen 87 ipari létesítmény működik, összesen 4686 munkást foglalkoztatva. A munkások döntő többsége a lakosság összetételnek megfelelően magyar nemzetiségű. A nemzetiségi összetétel gyors megváltozásához hozzájárult az 1950-es években az erőltetett iparosítás, ami Kolozsvárt sem hagyta érintetlenül. A betelepülő – ekkor még a környékről származó – elsősorban román lakosság miatt a város összetétele megváltozik, azonban az 1956-ban elvégezett népszámlás szerint is még a magyarok voltak többségben, igaz csak 200 fővel. A kommunisták 1957-ben érik el céljukat, amikor is egy korabeli dokumentum szerint Gheorghe Gheorghiu Dej egyik nap magához hívta a pártszékházban éppen jelen lévő munkatársakat – köztük Fazekas Jánost – és pezsgőbontás kíséretében közölte, hogy most kapta a jelentést, ami szerint megszületett Kolozsváron az első román többségű gyerek.

A 60-70-es években a kolozsvári modell több más erdélyi városban is alkalmazásra került. Nagybánya már korán elvesztett magyar jellegét, majd követte ezt Temesvár, Déva, Arad. A 70-es évek végére Nagyvárad, Szatmárnémeti és maga Marosvásárhely került sorra. Az elsőben csaknem teljes siker, a második kettőben fél siker állapotában jött a 89-es változás. Nem véletlen, hogy 1990-ben a március etnikai konfliktusok pontosan e két csatatéren robbantak ki.

Sárándi Tamás

múzeológus

 
Facebook hozzászólás:
Kapcsolódó hírek:
Legfrissebb apróhirdetések:
Kiemelt hírek:
Valutaváltó:


Promó: