Az 1944-es bombázások áldozataira emlékeztek Szatmárnémetiben

A korábbi évek hagyományát folytatva, a szatmári Püspöki Palota előterében vasárnap délben ismét megemlékeztek az 1944. szeptember 16-án történt bombázás áldozatairól.

Szatmárnémetit háromszor is bombázták a háború során, de a szóban forgó volt a legpusztítóbb. A városra több mint ezer bombát dobtak, az utcák tele voltak emberi és állati tetemekkel. Közel kétszáz lakóház vált porrá, találat érte a Református Gimnázium tornatermét, a Láncos-templomot és nem utolsó sorban a Püspöki Palota masszív falú épületét. Az épület alagsorába akkor 22 ember menekült akkor, de csak egy személy élte túl a katasztrófát. Dr. Kovács Gyula rektor, Szeibel István irodaigazgató, Dr. Korlát (Frink) Ferenc hittanár és spirituális, Gyurcsovics Károly irodaigazgató helyettes, Dr. Juhari (Jurkó) Gábor püspöki udvari káplán, Manfrédi Gáspár püspöki szertartó és hitoktató, Papp Dénes marosvásárhelyi hitoktató pap, Békési (Bart) József kispap, Samó Oszkár első éves teológus, Somosi Béla szeminarista, Erni Irén M. Pongratia szatmári irgalmas nővér, Kaizer Erzsébet M. Leopoldina szatmári irgalmas nővér, Martin Mária M. Severia szatmári irgalmas nővér, Wagner Julianna M. Salviana szatmári irgalmas nővér, Szász Teréz háztartásbeli, Szép Julianna háztartásbeli, Szép Sára diák, Bozóky bácsi - kőműves, Molnár Antal püspöki szolga, Görbe László szabóinas, valamint ifj. Figus Illinyi Albert katonai szolgálatot teljesítő világi ferences a romok alatt lelte halálát.

Erre emlékeztek vasárnap délben a püspökség előterében. A főhajtásra érkezőkhöz elsőként Schönberger Jenő püspök szólt. „Holnap lesz nyolcvan éve, hogy bombák, repeszek süvítettek, zúgtak a bombázógépek és végigszántották Szatmárt: 16-án először, és utána még kétszer. Mindenki elmenekült, aki még élt; aki csak tudott, elment a városból. A katonák maradtak, de csak azért, hogy a még álló hidakat felrobbantsák, elvégezzék az utolsó simításokat Szatmár fölött. Most a szomszédban is háború van, és néha a képernyőn látunk olyan eltévedt rakétát, amely egy lakóházat talál el; ott láthatjuk azt, hogy milyen lehetett Szatmár a bombázáskor. Ma azt mondják, hogy a civil lakosságot kímélni kell, nem az a célja egy háborúnak, hogy a civileket elpusztítsák, de amikor odáig fajul egy háború, akkor sajnos mindenkit el akarnak már pusztítani. Így tették majdnem a földdel egyenlővé Szatmárt is. Nem számított, hogy itt nem csak katonák vannak, hanem civilek is. Ők áldozatok. Róluk emlékezünk ma” – mondta el Schönberger Jenő, hozzátéve, hogy e napon nem csak azokra emlékezik a közösség, akik a püspökség pincéjében lelték halálukat, hanem minden olyan szatmári áldozatra, aki azokban a napokban vesztette életét.

A püspök atya után az eseményt levezető Fanea József plébános, püspöki titkár átadta a szót Kereskényi Gábor polgármesternek. 

A városvezető röviden felidézte mindazokat a történelmi eseményeket és döntéseket, amelyek az 1944 szeptemberében történt bombázásokig vezettek. „A bombázás elhozta a város modern kori történetének legsötétebb napjait: 1944. szeptember 16., 17. és 19-ét. A Vörös Hadsereg több mint ezer nagy méretű rombolóbombát szórt a városra, romokban állt a Püspöki Palota, a Láncos templom, a színház, 200 ház teljesen megsemmisült, de nem is volt olyan épület, ami ne károsodott volna. Nem volt olyan család, aki ne lett volna érintve a tragédiában. [… ] Szomorú képet festett a város nyolcvan évvel ezelőtt, de példás összefogással sikerült talpra állni, sikerült újjáépíteni Szatmárnémetit. Ugyanúgy, ahogy negyed századdal később, a ’70-es árvízkor is. A város megmutatta, hogy erős és élni akaró közösség” – hangsúlyozta Kereskényi.

Visszatérve a jelenhez, a polgármester Kárpátalja felé irányította hallgatósága figyelmét: a régióban a légoltalmi szirénák hangja nagyon is valóságos veszélyt jelez, naponta emlékeztet az idilli béke törékenységére. Kereskényi Gábor úgy fogalmazott, csak reménykedni és imádkozni tudunk azért, hogy a nagyhatalmak vezetői ne sodorjanak bele minket egy harmadik világégésbe.

A városvezető után a résztvevők mécseseket és koszorúkat helyeztek el a Püspöki Palota előterében található emléktáblánál, majd a vészterhes időszakot túlélők visszaemlékezéseiből idéztek szívbemarkoló részleteket. A főhajtást Schönberger Jenő imája és áldása zárta, majd a jelenlevők lehetőséget kaptak, hogy Fanea József körbevezetésével megismerjék a ’44-es borzalmak néma tanújaként továbbélő palotát is.