Ámulatba ejtő teljesítmény: szatmári amatőr versenyző is végigfutotta a 85 km-es terepversenyt Olaszországban

Jeromos Andreát azon szatmáriaknak nem kell bemutatni, akik bármilyen kültéri sportágat űznek, futnak, kerékpároznak, illetve fitnesz edzésekre járnak. Andrea már számos hazai futóversenyen bizonyított, most viszont egy neves olaszországi verseny célszalagját tűzte ki magának. Június 24-én részt vett a nem kis teljesítményű, 85 km-es hossztávú, La Sportiva Lavaredo Ultra Trail by UTMB elnevezésű terepfutóversenyen, amely a csodálatos és lenyűgöző, olaszországi UNESCO Világörökség részét képező, Dolomitokban zajlott. Hogy milyen kihívásokat jelentett ez a szatmári amatőr versenyző számára, sikerült-e végig futnia, lássuk saját beszámolójából.

„Június 24-én részt vettem egy nemzetközi terepfutóversenyen Olaszországban, egyedüli szatmáriként, illetve, egyike voltam annak a hat szerencsés romániai hölgynek, akik a 80 km-es távon, majdnem 5000 m szintkülönbséget összegyűjtve átélhették ezt a csodát. A verseny helyszíne a Dolomitok, és több távon indulhatnak a versenyzők: 10, 20, 50, 80 és 120 km-es távon. A versenyre már bekerülni sem egyszerű. Ahhoz, hogy nevezni tudj, legalább egy olyan versenyt kell sikeresen teljesíteni, amit az UTMB (Ultra Trail du Mont Blanc) szervezői elismernek. Ezeket a világ több országában, köztük hazánkban is szervezik, terepen, hegyvidékeken, több ezer méternyi szintkülönbséget összegyűjtve a távokon, a megadott szintidő alatt. 2022 októberében neveztem, sikeresen átmentem az első szűrésen (volt már általuk elismert, legkevesebb 50 km-es versenyem lefutva, nem szerepeltem szabályszegésekért tiltó listán stb.), bekerültem más 2513 személlyel egy sorsolásba, akik szintén a 80 km-es távon neveztek a világ minden tájáról. Bár nem hittem benne, hogy kisorsolhatnak, mégis megtörtént. Hatalmas meglepetés volt olvasni az értesítést, hogy ott lehetek majd 2023 júniusában ezen a versenyen.

Mivel az én hosszú távú célom a Mont Blanc-on való szaladás az ott szervezett nemzetközi versenyen, annak pedig előfeltétele, hogy egy szintén általuk elismert nemzetközi versenyt sikeresen teljesítsek, ahol bizonyos, jelképes futóköveket adnak (ezek szükségesek a Mont Blancon rendezett versenyre nevezni- minél több van belőlük, úgy nő az esély, hogy részt vehess), szükségem volt erre az Olaszországban szervezett nemzetközi versenyt is teljesíteni.

Hogy mit feltételez egy ilyen versenyre való készülés? Rengeteg kifogások nélküli munkát időjárástól, hangulattól függetlenül, önfegyelmet, szorgalmat, ambíciót, kitartást, és... igen, sok lemondást, küzdelmet, fájdalmat. Miért éri meg mégis? Mert mindezzel együtt örömöt okoz, határtalan boldogságot. Mert képes vagyok rá, mert emlékeztet arra, hogy erős vagyok, és bízzak a képességeimben. Mert a jó Isten úgy alakította az életemet, hogy ebben tudjak kiteljesedni, ezáltal kiegyensúlyozottan élni.

A versenyek 99%-ra a családdal, gyerekekkel együtt szoktunk menni. Mivel ez a helyszín most nagyon messze volt (több mint 1100 km), az anyagi háttér is korlátozott volt, illetve, szükség volt a férjem, Péter segítségére a verseny ideje alatt, úgy döntöttünk, hogy most nem visszük a fiainkat magunkkal. Köszönet még egyszer, sokszor a nagyszülőknek és a keresztszülőknek, hogy vállalták ez idő alatt a gondoskodást róluk.

Június 21-én hajnalban egy gyors alvás, pakolás után elindultunk Olaszország felé. Este elfoglaltuk a szállásunkat, amely San Vito di Cadore-ben volt, ahonnan indult a 80 km-es táv. Ez a táv az egyetlen, amely minden évben más helységből indul, nem onnan indul, ahol véget ér (Cortina d' Ampezzo). Ez évben a Mosigo-tótól indult, San Vito di Cadore-ból.

A Dolomitokban is rengeteg gyönyörű látnivaló van, többek között az egész Alpok, sőt a világ egyik legismertebb, 2999 m magas hegycsúcsa, az ikonikus Tre Cime di Lavaredo, vagy Drei Zinnen. Mivel az én versenyem útvonala ezt nem érintette, de a bakancslistánkon ott volt, csütörtök reggel izgatottan vágtunk neki az útnak, mivel mindenképp látni szerettük volna. A Misurina tó melletti parkolóban hagytuk az autót, majd elindultunk a túra útvonalán. Közepes nehézségű, kitűnően jelzett, kitáblázott útvonalon 16 km-t tettünk meg oda-vissza, összesen 755 m szintkülönbséggel. Kicsit gyönyörködtünk a fantasztikus látványban, néhány (na jó, talán kicsivel több) kép után visszamentünk az autóhoz, és visszatértünk a szállásra.

Másnap reggel, egy nappal a verseny előtt még volt egy edzésem, amit a start helyszínén csináltam meg, közben gyönyörködtem a látványban. Az edzés jól ment, megnyugodtam, készen állva éreztem magam a versenyre. Reggeli után elmentünk Cortinába, hogy megnézzük, hova fogok majd befutni. Hát, amit itt tapasztaltam, az fantasztikus volt! Épp akkor érkeztek be futók az 50 km-es távról. A sétáló utcán lévő teraszok tele voltak, mindenki tapsolt, ujjongott minden futó érkezésénél. Csodálatos volt a hangulat. Ide, így még jobban vágytam rá, hogy célba érjek.

Kis séta után visszatértünk a szállásra. Még egy kör telefonos egyeztetés következett a kedvenc coach-ommal, Takács Szabival, aki bátorított, emlékeztetett, mire kell odafigyelnem, mit kell szem előtt tartanom. Átismételtük a frissítéseket is, mivel a szükséges energiabevitelt már kiszámoltuk, megbeszéltük rég. Egy ilyen jellegű verseny rengeteg tervezést is igényel. Meg lehet egyedül is csinálni, de sokkal nehezebb - fizikailag és lelkileg még inkább. Ezen a távon már megengedett volt, hogy három ellenőrző ponton találkozzunk segítőinkkel. Kísérni nem kísérhettek, az kizárást vont volna maga után, de erre nem is volt szükség. Péter feladata kísérőként nem volt egyszerű (mondjuk, hozzá volt már szokva, a hétköznapi életből). Időben kellett ott lennie a pontokon, és átadnia azt a csomagot, amit előző este összeállítottunk a frissítőkkel, csereruhákkal. Tudnia kellett, mikor mire van szükség, követnie, miből mennyi fogyott el a következő pontra, figyelmeztetnie, ha eltérek a tervtől. Mivel ő is szereti a kihívásokat, a több, mint 66 km-t rengeteg szintkülönbséggel kerékpáron tette meg, hatalmas hátizsákkal haladva a hátán. Ahogy eddig, most is tökéletesen helyt állt, amiért nem tudok elég hálás lenni neki.

Négy óra tömör alvás után (az izgalmak miatt sajnos nem ment több), izgatottan ébredtem. Az előző napok szerencsére feltöltöttek energiával, az aktív pihenés engem sokkal jobban pihentet, igaz, egy pihentető alvással semmi sem vetekedhet. Mivel hét órakor volt a start, jóval öt óra előtt már reggeliznem kellett, ami nem is olyan egyszerű - sem a korai időpont, sem a verseny előtti drukk miatt... Készülődés, még egy utolsó gyors ismétlés Péterrel a találkozó pontokról (persze, listám is volt), és indultunk a start helyszínére. Minden verseny előtt nagyon izgulok. Ez most sem történt másként.

882-en a világ 89 országából vártuk, hogy elinduljunk életünk egy újabb kalandja felé. A szervezők bevallása szerint 82 km várt ránk 5065 m szintkülönbséggel, amit 22 óra alatt kellett teljesítenünk. Igen, ebben az időben voltak a pihenők is. S hogy ne legyen olyan unalmas, voltak köztes szintidőink is: Passo Tre Croci-ig (28 km 2451 m szintkülönbséggel) 7 óra alatt, 14 óráig kellet elérni, illetve onnan kilépni, Ospitale-ig (37,4 km 2782 m szint) 16 óráig, Col Gallina-ig (57,5 km 4047 m szinttel) 21:30-ig, Passo Giau-ig (65,1 km 4625 m szinttel) éjfélig kellett elérni/ távozni onnan a frissítés után, majd hajnali 5 óráig kellett megtenni a fennmaradó távot Cortina d' Ampezzo-ig, a célig. Ha valahol kicsúsztál az időből, nem engedtek tovább, a verseny számodra ott véget ért. Rémálom...

Az idő tökéletes volt. Sütött a nap, ebben az órában viszont még kellemes volt a hőmérséklet. Még...

Elrajtoltunk. Nagyon nem úgy indult, ahogy akartam. Bár megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy magával vigyen a tömeg, sajnos nem így történt. A pulzus túl magas volt a tervezetthez képest, én pedig valahogy nehezen találtam meg a ritmusomat. Csodálatos volt a hangulat itt is, mindenki ujjongott, tapsolt, mintha sztárok lettünk volna... Kiértünk a vadonba, szépen emelkedett a terep, itt már kezdtünk szétszóródni.

A látvány fantasztikus volt végig, nem győztem csodálni, s bár nem így szólt az egyezség, nem tudtam ellenállni, meg akartam örökíteni azt a rengeteg csodát, amit ez a verseny ajándékozott. Ilyen tájakon nem sokszor jár az ember, s bár az emlékezetembe beégtek, szerettem volna, hogy a szeretteimmel is megosszam, milyen szép helyeken szaladhattam. Sok szép fotó készült, miközben haladtam. A frissítés az első 32 km-en nagyon jól ment, terv szerint. Energiával telve voltam, szépen vittek a lábaim. Kicsit gyorsabban is, mint kellett volna. Persze, ennek meglett a büntetése később...

9 km környékén kellett volna egy frissítőpontunk legyen hidratálni. Nem volt. Illetve volt, de nem ott, hanem 3 km-rel odébb. Ez a plusz emelkedőn, miközben melegedett az idő, sokat jelentett. Szerencsére jól tartalékoltam, nem volt gond a plusz távolság a frissítésig. 14 km környékén egyszer csak torlódás keletkezett. Szokatlan hosszú ideig libasorban vártuk értetlenül, hogy tovább haladhassunk, majd megláttuk az okát. Via ferrata-típusú szakasz következett. A jelek szerint nem mindenki kezelte jól a helyzetet, sokan megrémültek, és akarva, akaratlanul nagyon belassították a haladást. A gond csak ott volt, hogy telt az idő, és tudtuk, a szintidőt is szentül be kell tartani, senkit nem érdekelnek majd a magyarázkodások.

Sokféle nyelven lehetett elégedetlenkedést hallani, de nem volt mit tenni, várnunk kellett, túl keskeny volt az ösvény, nem volt, hol kikerüljük ezt a szakaszt. Miután túljutottunk, egy meredek mászás következett Forcella Grandera 2255 m-re. Technikás volt a terep. Volt apró, tört kő, kavicsok, tekintélyes méretű sziklák, szépen sütő nap, emelkedett a hőmérséklet. Felérve pedig újabb lélegzetelállító látvány fogadott minket. Szerintem beszélnek a képek... Ereszkedő következett. Elég sok embert sikerült megelőznöm. Felbátorodtam, jól haladtam. Itt ismerkedtem meg egy aradi hölggyel, Ancaval, akivel sokat beszélgettünk, míg együtt haladtunk tovább.

Az első szintidős ellenőrző pontnál már ott várt Péter, szintidő alatt, 12:52-kor értem be, 101 személyt sikerült megelőznöm, így már a 715. helyen voltam.  Gyors mellényürítés, újratankolás, frissítés, és indultam tovább. Jól haladtam, a következő pontot 14:18-kor értem el, újabb 99 személyt sikerült megelőznöm. Haladtam tovább. Col Gallinát is sikerült szintidőn belül jóval elérni, 18:13-kor, újabb 108 személyt megelőzve. No, innen már nem ment olyan jól a frissítés, Péter meg is jegyezte, miközben töltöttük a tartalékokat, hogy nem tetszik neki, amit lát. Túl sok minden maradt meg a mellényemben. Valószínű, hogy a tervezettnél gyorsabb tempó az elején itt hozta meg a hatását.

Fáradtam, de nem ez volt a gond, hanem, hogy nem tudtam eleget frissíteni. Hányingerrel küzdöttem folyamatosan, csak inni tudtam, az evés nem nagyon ment. Szó szerint magamba kínlódtam az energiához szükséges táplálékot, mert tudtam, ha nem pótolok, a versenynek vége lesz hamarabb, mint szeretném. És nagyon vágytam arra a hangulatra a finisben...  Marika és Miha a megegyezettek szerint küldték a helyzetjelentést, hogy ne veszítsem az időt a kereséssel. Köszönet, lányok!

Ami eztán következett, az küzdelem volt - minden egyes lépés előre. De meg akartam csinálni. Míg száraz ruhát vettem fel, 11-en előztek meg, az egyetlen alkalom volt, ahol megelőztek. Összeszedtem magam, amennyire lehetett, és haladtam tovább. Tudtam, miért jöttem, szem előtt tartottam végig. Fájt, hogy nem tudtam úgy megcsinálni a versenyt, ahogy terveztük. A pulzusom sehol nem volt a tervezetthez képest, nem tudtam feljebb vinni, akármennyire is igyekeztem. Nem adtam fel. Haladtam tovább. A 65 km-es Passo Giau ellenőrzőpontot is még szintidő alatt, 20:08-kor értem el (éjfél helyett), újabb 21 embert megelőzve. Kegyetlen, perverz rész következett.

Nem volt olyan magas emelkedő, csak, ha már ennyi szint, ennyi táv van a lábaidban, nem erre vágysz, az biztos. De nagyon meg akartam csinálni. Elszántan tömtem magamba a vajas kenyeret, és pár szem mandulát. Más nem ment le. Megittam rá a bekevert italomat, és haladtam tovább. Az utolsó frissítő pontig újabb 12 embert előztem meg. Ereszkedtünk. Azt nagyon szeretem. Főleg, ha tudom, nem jön utána büntetésül egy újabb emelkedő. Szárnyakat bontottam, és a finisig újabb 19 személyt előztem meg. Az erdőbe beérve Cortina előtt nagyon csúszós, sáros talaj nehezítette a haladást. De nem hagytam magam. Meg akartam csinálni. Megcsináltam. Nem lett tökéletes, olyan, amilyen kellet volna legyen, de megcsináltam.

Boldogan futottam be Cortinába 23:02:56-kor. 85 km-t, 4570 m összesen szintkülönbséget mutatott az órám 16:02:56 alatt, 111.919 lépést tettem meg ez idő alatt. 6.041 kalóriát égettem állítólag. A 882 emberből 783 fejezte be a versenyt. Én a 467. helyen zártam összetettben. Nők közt 19-ként a kategóriámban, illetve 94-ként a 217-ből. Romániából a befutó hat nőből (különböző korosztályok) a másodikként értem célba ezen a távon. 360 személyt sikerült megelőznöm a verseny ideje alatt, engem 11-en előztek meg a verseny közben.

Nem volt egyszerű, de csoda szép volt, boldog vagyok, hogy ott lehettem. Nem volt tökéletes, de fejlődtem, és megint tanultam sokat, amivel még fejlődhetek tovább.

Köszönök mindent elsősorban Péternek, aki minden őrültségemben kitartóan támogat, a családnak, akik értik, mit miért, és segítenek, mert tudják, ezt anélkül nem lehet... Köszönet Szabinak, aki még mindig türelmesen hallgatja a magyarázatokat és megindokolja, mi miért nem állja meg a helyét, vagy tudja, mit mikor kell váltani, hogy örömforrás maradjon számomra továbbra is a futás úgy, hogy közben fejlődjek. Köszönöm a barátoknak, akik értik, és érzik, és tudják, mivel, mikor lehet lendíteni rajtam, ha szaladni kell velem, azt teszik, ha elszaladni előlem, akkor meg azt...

És végül, de nem utolsó sorban, mert enélkül sokkal nehezebb lett volna, köszönöm az anyagi támogatást a világ legvagányabb vállalatának, az Autonet Import Kft.-nek, Cristea Roxanának és Cristinek, a Korall Patikának. Köszönet nektek is, Pro Racers Egyesület, az EKE Prorunners.

Hála Értetek a jó Istennek, és arra kérem, adjon erőt mindnyájunknak továbbra is, hogy együtt folytassuk ezt a csodálatos utat!“