Amikor még Szatmárnémetiben is kötél járt a bűncselekményekért

A Szatmár.ro olvasói mindig szívesen olvassák azokat az írásainkat, amelyek a régmúlt eseményeit idézik fel. Így volt ez a Tűzoltótorony avatásáról vagy az egykori Pannónia szálló megnyitásáról szóló cikkünknél is. Most azonban más irányt veszünk, más évtizedet célozunk meg, és megnézzük, a negyvenes években, a háború árnyékában milyen bűncselekményekért mondtak ki kötél általi halált Szatmárnémetiben, illetve miként fogadta a város az ítéleteket.

Elsötétítés idején fosztogattak

1943 decemberében két betörőt végeztek ki a törvényszék udvarán. V. János és K. István a légvédelmi elsötétítések idején portyáztak a városban, sorozatos betöréseik miatt pedig a szatmári rögtönítélő bíróság kötelet rendelt nekik. Az akasztást a rettegett állami ítéletvégrehajtó, Bogár János vezette, aki az éjszakai órákban sebesvonattal érkezett Szatmárnémetibe.

A közeli ítéletvégrehajtás híre futótűzként terjedt el a városban, s az ügyészség ellen megindult a belépőjegyet igénylők rohama. Minden foglalkozási ágból tömegével jelentkeztek az emberek és különböző jogcímekre és érdemekre hivatkozva kérték a kivégzés helyszínére való bebocsátásukat, azonban az ügyészségi elnök csak jogászoknak, harhatalmi közegeknek, újságíróknak adott belépési engedélyt. Érdekes, hogy az igénylők között számos nő is volt“ – jegyzi meg a Szamos tudósítója.

Először K. Istvánt vezették elő, majd V. János következett. Bogár János és azonos nevű fia alig pár perc alatt végrehajtották az ítéletet. Közben a törvényszék körül népes közönség gyűlt össze, és „érdeklődéssel tárgyalták a halálos ítélet végrehajtását, amelyhez hasonló emberemlékezet óta nem fordult elő Szatmáron.“

Az állami ítéletvégrehajtó egyébként többször is járt Szatmárnémetiben. 1941-ben K. Jánost ítélték kötél általi halálra, ugyancsak légoltalmi elsötétítés idején elkövetett betörések miatt, 1944-ben pedig a nagykárolyi M. István került bitóra.

„Dr. Jeney Béla kir. ügyész felszólította Bogár János állami ítéletvégrehajtót, hogy teljesítse a kötelességét. M. Istvánt megkötözték, a zsámolyra állították, és Bogár János a nyakára helyezte a kötelet. M. István, mielőtt kirántották volna lába alól a zsámolyt, hangosan felkiáltott: - Isten, bocsáss meg! Egy perc múlva Bogár János jelentette, hogy az ítéletet végrehajtotta“ - olvasható az esetről szóló tudósításban.

A rendőrség akkor úgy értékelte, hogy V. János és K. István ügye a szatmári alvilágban is éreztette hatását. „A rendőrkapitányságon örömmel állapították meg, hogy a halálos ítélet kihirdetése óta tizedannyi bűncselekmény sem fordult elő. Elsötétítés alatt végrehajtott lopásokról egyáltalán nem érkezett jelentés, de észretértek a nappali besurranó tolvajok is. [...] Az alvilág emberei úgy látszik, megértették az intő szavakat s önmegtartóztatásukkal nem csak a hatóságokat kímélik meg a fölösleges munkától, de magukat sem teszik ki súlyos büntetésnek, ami esetleg halál is lehet“ - fogalmaz a tudósító.

Özvegyen maradt asszonyt öltek meg és fosztottak ki

1944 februárjában megrázó bűnügy történt, ezúttal Batizon: egy nő és öccse brutális kegyetlenséggel végzett egy, a háború miatt megözvegyült asszonnyal. A testvérpár azzal az ürüggyel érkezett a házhoz, hogy megnéznék az asszony ócska ruháit, hátha akad számukra is valami. A gyanútlan özvegy beengedte őket. „Fogd már le azt az asszonyt és kezdjük!“ - szólította fel rövid bájcsevegés után ittas öccsét a támadás kitervelője. A férfi földre teperte az áldozatot, nővére pedig egy fahasábbal háromszor fejbe verte, majd bicskával többször is megszúrta a nyakát.

A házból végül 1200 pengővel és némi ruhával távoztak. Az asszony halála sokáig nem tűnt fel senkinek, mert a gyilkosok lekapcsolták a villanyt, és gondosan bezárták az ajtót, mintha a ház lakója nem is lett volna otthon.

„Az utcán sok ember verődött össze és élénken tárgyalja a gyilkosság nyilvánosságra került részleteit. Amikor a helyszínen tartózkodó csendőrök nem látják, az utcaajtóhoz lopóznak és megdöbbenve nézik a vérnyomokat. Mert a gyilkos véres kezekkel menekült a tett színhelyéről s vértől csöpögő ujjainak nyoma ott maradt az utcaajtón. De felfedezhető a konyha ajtajának félfáján és a szobaajtón. Sajnos, az ujjnyomokat nem lehet a nyomozás folyamán hasznosítani, mert hitelt érdemlően a fa nem tudta megőrizni. [...] A szörnyű gyilkosság tettesét azonban rövidesen eléri a törvény és oda kerti ahol a helye van: a bakó kezére“ – írta a lap, amikor még nem ismerték a tettesek kilétét.

A nyomozás azonban gyorsan eredményre vezetett. A bíróság előtt a fiatal fiú beismerő vallomást tett, hozzátéve, hogy józan állapotban nővére nem tudta volna rávenni a gyilkosságra. A nő viszont végig hárított, logikát mellőző vallomásokat tett, és azt állította, gyerekei igazolják majd, hogy egész idő alatt otthon volt.

Az ügy fő vádlottját, B. Miklósnét gyilkosság és rablás miatt kötél általi halálra ítélték, tettestársát, E. Istvánt hat év fegyházra.

Falusi pletyka indította el a nyomozást

1944 szeptemberében a Laphegyen (Cuța) történt gyilkosság ügyében mondott ítéletet a szatmárnémeti törvényszék. Az áldozat, F. Illés gazdálkodó halálát eleinte betegségnek tulajdonították, ám a faluban gyorsan elterjedt a szóbeszéd, hogy megölték. „Széltében-hosszában azt suttogták, hogy F. Illés nem természetes halállal halt meg, hanem megölték. Egyesek azt is tudni vélték, hogy a halottkémet megtévesztették, és csakis így történhetett meg, hogy F. Illés eltemetésére az engedélyt kiadták“ – írta a Szamos.

A hatóságok elrendelték a holttest exhumálását és boncolását, amely megállapította: az áldozatot megfojtották. A tettesek - az özvegy és B. Mihály napszámos - hamar kézre kerültek. A nő először tagadni próbált, majd beismerte, hogy az ő felbujtására gyilkolta meg az urát B. Mihály mezőgazdasági napszámos, akinek ezért 600 pengő vérdíjat ígért. S hogy miért akart megszabadulni a férjétől az asszony? Vallomása szerint egyrészt azért, mert a férfi betegeskedett, másrészt pedig azért, hogy a régi szerelmével, B. Jánossal végre egybekelhessen.

A bíróság B. Mihályt és F. Illésnét kötél általi halálra, a szeretőt, B. Jánost pedig 15 év fegyházra ítélte.

A negyvenes évek háborús éveiben Szatmárnak nem csak a háború okozta nehézségekkel kellett megküzdenie, hanem a félelmet keltő bűncselekményekkel is. Az akkori igazságszolgáltatás szigorúsága - a kötél általi halál - ma már erősen megosztónak tűnhet, de a kor embere számára az volt a rend helyreállításának, sőt, a közbiztonság fenntartásának eszköze. A korabeli tudósításokból ugyanakkor kirajzolódik egy világ, ahol a bűn és a büntetés még látványos, közösségi élmény volt, és ahol a hóhér érkezése éppúgy eseményszámba ment, mint egy ünnepélyes városi avatás.