Áldott húsvétot kívánunk! Az egyházi vezetők ünnepi gondolatai

Az egyházi vezetők gondolataival szeretnénk Istentől megáldott húsvéti ünnepeket kívánni Önnek és kedves családjának!

Schönberger Jenő püspök üzenete 2024 húsvétján

Kedves Pap- és Szerzetestestvérek, Tisztelendő Nővérek,
Krisztusban Szeretett Ünneplő Hívek!

Feltámadt Krisztus, reményetek! – hirdeti a húsvéti szekvencia, ami különösen is aktuális nálunk a szatmári egyházmegyében, hiszen a Remény Évével készülünk az Egyház 2025-ös nagy jubileumára. De a remény még csak pislákolt a sírhoz rohanó két tanítványban. Az evangélium utolsó mondata meg is jegyzi: még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. 

Addig még nem, de az üres sír láttán kezdik megérteni, hogy miért kellett feltámadnia Jézusnak a halálból. Péter és János ott volt Jézussal a Tábor hegyén, amikor színében elváltozott. Látták isteni dicsőségét. De a hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. Most már értik és azt is tudják, hogy ezek után csak erről kell beszélni, csak arról kell szólnia az igehirdetésnek, hogy Jézus, Isten Fia, aki meghalt a mi bűneinkért és megigazulásunkért feltámadt. Amikor a Tábor hegyén voltak még nem értették azt, amit Jézus föltámadása után lassan megértettek, hogy az emberi test dicsőségre támad fel. Nekünk is a megdicsőült Jézushoz hasonló testet szánt az Isten. Halálunk napján semmit se fogunk sajnálni, sem a virág elhullását, se az élet eliramlását. Húsvét üzenete, hogy semmitől sem kell kétségbe esni: sem az öregedéstől, sem a kudarcoktól, sem szeretteink halálától, mert Isten átfordította a halálra szánt életünket a megtestesült Fia testében egy örök dimenzióba, ahol csak szeretet van, ahol barátság van, ahol öröm és gyönyörűség van, ahol fölfoghatatlan élet van. Sőt, az emberért, akit egykor képére alkotott, a mennyei Atya egyszülött Fia feltámasztása által ezt a világot is elkezdte beleépíteni az örök dicsőségébe. 

Így nézni a világra, mint aminek csodálatos jövője van, és ez a jövő már megtörtént Jézus Krisztusban, ez a keresztény hit lényege.

Amikor Húsvétot ünneplünk testvérek, egyetlen személyben, a halálból feltámadt Krisztusban bízva tesszük. Ő a csendes és állandó bátorítás az életünkben, Ő a reményünk forrása.

Amit az angyalok mondanak az asszonyoknak a sírnál, az ránk is érvényes: Ne féljetek! Feltámadt, nincs itt! Nem a halálé az utolsó szó. Jézus azt mondja: legyőztem a halált, a ti utolsó ellenségeteket. Ha bíztok bennem, veletek leszek az élet minden helyzetében, nehézségében, a szenvedésben is, és a halál sötét völgyén át elvezetlek benneteket oda, ahol én vagyok. 

Kedves testvérek! Ez csak azok számára hangzik hihetetlennek, akik még nem jártak Jézussal az Emmauszba vezető úton. Elsősorban őket hívom meg erre a sétára, ahol hirtelen kinyílik az ő szemük is, és már nem lesznek kétségeik. 

Sokan kérdezik: Ugyan mi az, amiért ma még érdemes élni? Az embernek oly kevés lehetősége van arra, hogy szabadon határozza meg életét: az iskolában azt tanuljuk, amit a tanrend előír, olyan munkahelyen dolgozunk, amilyent sikerült kapnunk, nem pedig tetszés szerint választottunk. Úgy érezzük magunkat, mint a két emmauszi tanítvány, akik mást vártak, akik másban reméltek, mint ami bekövetkezett, ezért jobbnak találták hátat fordítani múltjuknak.

De útközben történt valami. Melléjük szegődött Jézus. Kérdezgette őket és magyarázgatott nekik. Ugyan mit magyarázott? – Valamit, ami egészen felszabadította őket. Elmagyarázta nekik, hogy Istennek terve van a világgal. Ezt a tervet teljes egészében csak Ő ismeri. Ezért megtörténhet, hogy az, amit mi látunk belőle, nem néz ki célszerűnek, értelmesnek. Ami pedig velünk történik, mintha nem tartozna bele ebbe az isteni tervbe. 

De beletartozik! Isten tervében minden örömünknek és bánatunknak helye van, úgy, ahogyan Isten tervébe beletartozott az is, hogy Krisztus szenvedjen. Amikor az emmauszi tanítványok ezt megértették, akkor lángolni kezdett a szívük, mert ekkor már tudták, hogy ebben a tervben nekik is egyedülálló helyük, személyes szerepük van. És mentek vissza felszabadultan, hogy elmondják másoknak is ezt, mindazoknak, akik még nem élték meg Emmauszt, akik még nem értették meg, hogy Isten személyesen szeret mindenkit.

A kereszténység egyik legnagyobb újdonsága pontosan az a tudat, Testvérek, hogy a világban Isten terve valósul meg, még akkor is, ha a látszat ezt mintha nem igazolná. Ezt még egyetlen más filozófia vagy világnézet sem merte állítani. Jézus Krisztus azonban merte, mert tudta, hiszen Isten Fia, és saját életével, halálával és feltámadásával szavatolta ennek igazát.

Kedves Ünneplő Testvérek! A világban, sőt környezetünkben is egyre nő a sötétség! Rajta hát! Elő a remény mécseseit és vigyük a világba Húsvét hitét és örömét! Isten tervében mindannyiunknak egyedülálló helyünk és személyes szerepünk van, hogy másokhoz is elvigyük és velük is megosszuk a feltámadt Krisztusba vetett reményünket, mert egyedül még üdvözülni sem lehet.

Istentől áldott, reményteljes húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek.

Szatmárnémeti, 2024 Húsvétján,                                 +Jenő

püspök

Bogdán Szabolcs János, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének ünnepi pásztorlevele

„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” – (Gal 2,20)

A teremtés hajnalán Isten nemcsak életet adott nekünk, hanem megajándékozott az élni akarás vágyával. Szeretjük az életet. Vágyunk élni. Veszélyes helyzetekben önkéntelenül olyan mozdulatokat teszünk, amelyek által védjük életünket. Nem véletlen, hogy ősellenségünk támadásai legtöbbször az életkedvünket, az élni akarásunkat veszik célba. A Sátán nemcsak életösztönünket, hanem az életünket is el akarja rabolni. Isten életet ad, éltetni akar, életre hív! Húsvét diadalmas üzenete idén is az életet hirdeti. Azt az életet, amely túlmutat földi létünk határain.

A fennebbi igevers Pál hitvallása. Különös hangsúlyt nyernek benne az „élet”, illetve „élni” kifejezések. Amikor az apostol itt az életről beszél, nem a földi lét határai között gondolkozik. Tudnunk kell, a görög nyelven írt Újszövetségben két szó is kifejezi azt, amit magyarra az „élet” és „élni” szavakkal fordítunk. Az egyik a „biosz”, amelyikből a biológia szavunk is származik. Ez a testi életünket jelenti és mindazt, ami az anyagi világhoz köt bennünket. A másik kifejezés a „dzóé”. Ennek elsősorban lelki tartalma van. Jelenti az Úrral való közösségben megélt életet, az örök életet. Pál itt ezt az utóbbi kifejezést használja.

Amíg valaki nem ismeri Jézus Krisztust úgy, mint Megváltóját, addig csak a „biosz” szűk keretei között él. Jézus megismerésével, hit általi befogadásával nyílik meg előttünk a „dzóé” végtelen horizontja, az üdvösség, az örök élet. Krisztusban, a Vele való közösségben található meg az az állapot, ahol nyugalom, békesség és öröm, egyszóval: Élet van!

Húsvét evangéliuma nemcsak Jézus halálon való győzelméről beszél, hanem ennek a diadalnak az erőterébe hív minden embert. Krisztus feltámadása akkor válik számunkra öröm– és erőforrássá, ha Pállal együtt elmondjuk: „Krisztus él bennem”. Az Ő jelenléte elveszi aggódásunkat, szorongásunkat, halálfélelmünket és körülményeinktől függetlenül, újra és újra, reménykedővé, bizakodóvá és boldoggá tesz bennünket.

Legyen húsvét a feltámadott és bennünk élő Krisztusban való örvendezés ünnepe! Engedjük Őt családi és gyülekezeti ünneplésünk középpontjába! Ünnep után következő hétköznapjainkban pedig maradjunk meg ebben a hitben: akinek Krisztusa van, annak örök élete is van!
Krisztus feltámadott! Alleluja! Áldott húsvétot adjon az Úr mindnyájunknak!

Tisztelettel és szeretettel,
Nagyvárad, 2024. március 7.
Bogdán Szabolcs János püspök

Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspökének pásztorlevele
 

Húsvéti pásztorlevél
Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. (2Kor 4,6)

Kedves húsvétot ünneplő testvéreim!

Mennyire fontos évről évre átadni magunkat a húsvét nagyheti eseményeknek és újra átélni mozzanatról mozzanatra ezt az egyedülálló, világot átformáló drámát, amely olyan sok regiszterben képes megérinteni a lelkünket és hitünket! Mennyire nagy kincs, hogy egyházunk megőrizte a passió nagypénteki eléneklésének hagyományát – és egyre több gyülekezetünkben térnek vissza ehhez –, amely által gyermek és idős átélheti Jézus életének utolsó napjait! Mert csak akkor tudjuk igazán átélni a húsvéti feltámadás örömüzenetét, ha nagypénteken együtt szenvedünk a kereszten utolsót sóhajtó Jézussal, és vele együtt éljük át az elhagyatottság, az eget ostromló igazságtalanság és emberi gonoszság tobzódását, ha a Jézussal átélt elviselhetetlenségig fokozódó fájdalom fellázad bennünk is, és kimondatja, amit Szilágyi Domokos kimondott a Lázadás c. versében: „hát mutasd meg, hogy nem igaz, / azértsem igaz, sose volt, / hogy az élet megdöglik, és / nem igaz, hogy halott a holt –”.

A húsvéti feltámadást elhozó isteni terv egyik fontos eszköze éppen ez az örök emberi lázadás az igazságtalanság, a megsemmisítő sötétség erői ellen, amely nemcsak kimondatja, hogy „nem igaz!”, de a maga eszközeivel szembeszáll velük és az elmúlással, és kétezer év történelemformáló utóélete, Jézus ma is ható tanítása bizonyítja, hogy Isten is az emberrel lázad: „nem igaz, hogy halott a holt”! Miként nem igaz, hogy a sötétség véglegesen győzedelmeskedik a világosság felett mindazok ellenére, hogy vannak végtelennek tűnő sötét éjszakák és napfogyatkozások, vagy a napot eltakaró sötét, viharos felhők.

Virágvasárnaptól húsvét hajnaláig Jézus kínszenvedésének történetében mintha a sötétség és a világosság végső kozmikus csatája játszódna le, amelyben egyszer s mindenkorra eldől e küzdelem végkimenetele.

A virágvasárnapi bevonulás fényes, hozsannázó hangulatában is ott van már a jézusi evangélium világosságának és a tömeg félreértésének sötét, tragédiát sejtető kontrasztja.

És ott van a nagycsütörtöki belső vívódás ólomfelhős sötétségének és az Isten akaratába belenyugvó hit világosságának a küzdelme.

Nagypéntek a teljes sötétség napja. Tragédiájával és fájdalmával a sötétség és halál látszólagos győzelme az életet jelentő világosság felett, amely az egész Földet beborító kozmikus méreteket ölt: „Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész földön” (Lk 23,44). Képzeljük el ezt a mindent beborító, súlyos sötétséget, ami elárasztja a Földet! Mintha a láthatatlan isteni kéz teljes napfogyatkozást idézne elő, minden fényforrást kioltana… De a földi tájakra boruló sötétségnél még sötétebb az a lelkekre nehezedő sötétség, amely emberi számítás szerint Jézus halálával az ő evangéliumának a halálát is előrevetítette…

Húsvét hajnalán felderül az ég, a világosság és sötétség küzdelme végérvényesen eldől: a sötétség felett győzedelmeskedik a fény, a halál felett az élet, a látszólagos vég felett az újrakezdés lehetősége és reménye.

Húsvét ünnepén teljes fényében mutatkozik meg az az isteni rend, amelyben ideig-óráig csatát nyernek ugyan a sötétség megsemmisítő erői, de a végső győzelmet Isten az életet jelentő világosságnak és az akarata szerinti magasztos dolgoknak tartja fenn.

Mi unitáriusok hiszünk a feltámadásban! Hiszünk a megsemmisítés szándékával keresztre feszített jézusi evangélium feltámadásában és annak világmegváltó küldetésében! Hisszük, hogy a megkínozható, keresztre feszíthető, esendő emberi létünk igazi lényege a bennünk lakozó halhatatlan lélek, amelyet a jó Isten azért lehelt belénk a teremtés hajnalán, hogy bennünk is „a sötétségből világosság ragyogjon fel”. Annak a hitében is igyekszünk megerősödni évről évre, hogy ez a bennünk felragyogó világosság annak szolgálatában kell kiteljesedjen, ami szép, jó és igaz, ami örök, ami nem mulandó, amit nem lehet elhallgattatni, rácsok mögé vagy korhadó deszkák közé zárni!

Ez a megváltó hit azonban gyakran gyengül el bennünk. Hétköznapjaink megpróbáltatásai, csalódásaink, veszteségeink vagy éppen emberi gyengeségeink, önzésünk sötét leplet borítanak ránk. És sajnos gyakran engedjük eluralkodni magunkon az árnyakat. Időnként erőnk fogytán, és ahelyett, hogy a fényre küzdenénk magunkat, hosszászoktatjuk szemünket a sötétséghez… 
A sötétség pedig ma is kereszteket ácsol: az imádságról való megfeledkezés és az Istentől való elfordulás keresztjét, a hitetlenség keresztjét, az egymást és a világot is kifosztani akaró önzés keresztjét, a minden áron győzni akaró hatalomvágy keresztjét, a puszta létünket újfent veszélyeztető háborúk és atomháború keresztjét, az alázat hiányának keresztjét, a szeretet hiányának keresztjét, az állandó nyugtalanság és békétlenség keresztjét, az állandó nyugtalanságba és békétlenségbe belebetegedett testünk keresztjét… és a végtelenségig sorolhatnánk azokat a kereszteket, amelyeket az Isten világosságától való elfordulásunk sötétsége ácsol egymás és önmagunk számára.

Jézus tanításaiban gyakran beszél arról, hogy nem szabad hozzászoktatunk szemünk a sötétséghez, mert világosságra teremtettünk, és fényünket nem szabad véka alá rejtenünk. Ki kell lépnünk a világosságra, fel kell ébrednünk, és cselekvő hittel kell mindennapjainkat élnünk! Mindez úgy történhet meg, ha nem tévesztjük szem elől a fényforrást: Istent. Jézus tanítása, egész léte, megváltói műve által azt a sötét leplet igyekezett felszaggatni, ami szemünk elől eltakarja Isten ismeretét, „hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.”

A húsvéti feltámadás örömüzenete bennünk kell valósággá váljon! A jó Isten gondoskodó szeretete támogat és segít, „ő gyújtott világosságot szívünkben”, de nekünk is el kell mozdulnunk a fény felé. Nekünk kell évről évre kivergődnünk a sötétségből, nekünk kell az idén is újjászületnünk, feltámadnunk, és élni, megélni, hirdetni mindazt, amit Jézus tanításaiban ránk hagyományozott. Mert mi vagyunk a világ világossága, és nem rejthető el a „hegyen épült város”. Általunk és bennünk él tovább a Jézusi örömüzenet, ha kitartó imádsággal méltókká vállunk e küldetésre!

S ha olykor el is alszanak a világ fényei, apró lámpásokként, vagy csak szentjánosbogarakként vigyük tovább, és töltsük be világossággal az életet!

Kívánok áldott, locsoló gyermekek nevetésétől derűs húsvéti ünnepet! Ámen.

Kolozsvár,                                 Kovács István
2024 márciusa                                                 püspök
 

Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökének pásztorlevele

A történelem vége, az üdvtörténet kezdete
 

Francis Fukuyama – korunk egyik leginkább elismert, a média által felkapott és sztárolt filozófus gondolkodója – A történelem vége és az utolsó ember című, elhíresült tanulmánykötetében nem többet és nem kevesebbet állít, mint hogy kialakulóban van egy új világrend, egy olyan társadalmi-politikai struktúra, amely képes beteljesíteni és lezárni a történelem összefüggő, organikus fejlődési folyamatát. Szerinte létezik egy olyan tökéletes társadalmi berendezkedés, kormányzási, vezetési forma, amely képes véglegesen és pozitívan megoldani az emberiség nagy történelmi sorskérdéseit és dilemmáit. Kialakulóban van tehát egy olyan rendszer, a történelmet meghaladó társadalmi létforma, amely végleges, felülmúlhatatlan és örök, aminél jobb és tökéletesebb már nem létezhet. Ez lenne az általunk is ismert, „liberális demokráciának” elnevezett posztmodern társadalmi létforma, amelynek jellemzői a nyílt társadalom, a kollegiális, közösségi döntési és vezetési mód, az önigazgató piacgazdaság, a törvény uralma, az igazságosság és a jogegyenlőség, és még hasonló ilyen nagyvonalú eszmék és elgondolások.
Fukuyama szerint ez az emberiség fejlődésének az ideológiai végpontja lenne, a csúcs, mert minden történelmi rendszert, mint ideológiai vetélytársat legyőzött – a rabszolgatartó társadalmat, a feudalizmus sokféle megnyilvánulását, az öröklődő monarchiákat, a fasizmust és a kommunizmust egyaránt. A lényeg az, hogy ezt az eszmét, a liberális demokráciát nem lehet meghaladni. Hibák úgysem csúszhatnak be, de ha mégis, akkor ezeket a rendszer – mivel tökéletes – önmaga képes korrigálni. 

Természetesen nem is lenne rossz, ha valóban nehéz földi valóságunkban elérkezne a mindig is áhított, álmodott és várva várt „igazság országa”, egy kis földi paradicsom. A dolgok és a történelem logikájából is feltevődik a kérdés: van-e ilyen az immanens létezésben, lehetséges-e itt közöttünk, emberi társadalmunkban az efféle paradicsomi-végleges rendszer? A végleges, teljes, tökéletes, meghaladhatatlan, új világ? Az igazság, a jogosság országa? Vajon elfogadható-e Hegel feltételezése, hogy az emberi társadalom fejlődése nem végtelen, hanem annak van befejezése, éspedig akkor, amikor az emberiségnek sikerül kialakítania egy olyan ideális közösségi létformát, amely kielégíti a legalapvetőbb igényeket, elvárásokat, vágyakat, törekvéseket és elemi ösztönöket. A történelemnek, mint összefüggő, következetes fejlődési folyamatnak, itt vége is van. De valójában lehet-e vége ilyen értelemben a történelemnek? Megleltük a bölcsek kövét? Eljött az „igazság országa”, a teljes és tökéletes, a meghaladhatatlan ittlét? És mi jön még ezután? Őszintén meg kell vallanom, hogy e nagyvonalú, nemes eszmével szemben bizony komoly kétségeim vannak, mert mintha a valóság erre ma teljesen rácáfolna.

Sokszor az a benyomásom, hogy éppen fordítva történnek a dolgok, nekünk ma valósággal a nyakunkba zúdul egy egyre elevenedő, ellenőrizhetetlen történelmi folyamat súlya. Itt valami egészen új drámának, egészen más forgatókönyvnek vagyunk a tanúi. S bár Fukuyama eszmefuttatása egészen tetszetős, sokkal inkább a vágyálmokhoz, az utópia világához van köze, mintsem a valóság törvényeihez. Végül is ő, meg a hozzá hasonló gondolkodású emberek talán egyetlen, mégis döntően fontos tényezőt hagynak figyelmen kívül vagy fognak fel tévesen: magát az embert, az emberi tényezőt, az emberi valóságot. 

Minden emberi törekvés, igyekezet és eszmélés a történelmi tények szerint ideig-óráig felfüggeszti, de nem oldja meg a történelmet, mert a megoldás nem a történelmiben, hanem a történelem felettiben van. Mert ittlétünk – amely tele van kétségekkel, ellentmondásokkal, feszültségekkel – egy korlátozott, töredezett, külső-belső tényezők által determinált történet. Szerintem nincsen olyan emberi közmegegyezés, „társadalmi szerződés”, amely képes volna szavatolni egy ideális emberi rendszer működését.

Mondjuk ki tehát azt, amit nem szeretünk hallani, pedig fájóan igaz, hogy az emberben meglévő eredendő bűnnel, a bűn egyetemes létszerkezetével szemben minden ideológia, forradalmi tett és felhívás, filozófiai rendszer vagy cselekvés tehetetlen. Bulgakov A Mester és Margarita című regényének egyik meghatározó jelenete elevenedik meg előttem. Jézus Pilátus előtt állt vádlottként, és a kegyúr, a hegemón, a teljhatalmú Pilátus élesen nekiszegezte a kérdést: „Eljön-e az igazság országa?” Jézus teljes meggyőződéssel válaszolt a furcsa kérdésre: „Eljön, hegemón, eljön.” Sohasem fog eljönni! – kiáltotta Pilátus hirtelen olyan szörnyű hangon, hogy Jézus visszatántorodott. Az előbb még türelmesnek tűnő vallató most egészen elváltozva, eszeveszett dühvel pecsételte meg a vádlott sorsát: „Bűnös, bűnös, bűnös” – ordította, és megerősítette a szanhedrin által kimondott halálos ítéletet. Az eredeti vád az volt Jézus személye ellen, hogy istenkáromlást követett el, és a tömeget a templom lerombolására tüzelte. Pilátus eleinte egyszerűen elmeháborodottnak tartotta, de nem bűnösnek, és fel is akarta menteni. De – és itt jön a fordulópont – ekkor meglátta a második vádpontot, amitől elöntötte a düh, a félelem, és kimondta a halálos ítéletet. „Mondtál valaha valamit a nagy Caesarról? Felelj! – ordította Jézus felé, ő pedig ezt válaszolta: „Egyebek között azt mondtam, hogy minden hatalom a nép felett gyakorolt erőszak valamelyik formája, s hogy eljön az az idő, amikor sem Caesar nem fog uralkodni, sem semmilyen más uralkodási forma nem lesz. Az ember belép az igazság és a jogosság országába, ahol semmilyen hatalomra nem lesz szükség.”

Pilátus tökéletesen megértette, hogy a mi emberi világunkban – bármilyen szépeket álmodjon a gondolat, bármilyen nemes legyen egy eszmény – a hatalmat az erő és az erőszak adja, az igazság, a jogosság és a rend Caesar kardjának a gyümölcse. Jézus országában az igazság, a jogosság Caesar kardjának teljes kiiktatásával valósul meg. Jézus halálos bűne, hogy Caesar és világa hatalmi struktúrájának alappillérét, a hatalom szerkezetének egészét támadja meg és vonja kétségbe. Jézusnak meg kell halnia, mert Caesar és a cézárok uralmát, rendszerét nem itt-ott, egyik-másik vonatkozásában, hanem egészében utasítja el. Jóllehet az Ő országa nem e világból való! Pilátusnak mégis igaza van! Egészen biztos, hogy igaza van, mert ő a történelemben él, az emberi valóság kellős közepén, ahol sohasem fog eljönni sem az igazság, sem a jogosság országa, mert a rendet és a rendszert mindig is Caesar kardja fogja szavatolni. Pilátus szerint semmi esélye annak, hogy békés, önként vállalt emberi feltételek mellett a vágyott „szép új világ” megszülessen, és mi túllépjünk a történelmen. Jézus azonban egészen más perspektívából közelíti meg a valóságot, igazsága a megértés új dimenziójába ragad minket.

Tulajdonképpen ebbe ad betekintést a húsvét története, ezzel veszi kezdetét az „új lét”, az „egészen más” valóság, amely a történelem vége, és egy új történet, az üdvtörténet nyitánya. A történelem végét, az emberi sors drámájának beteljesülését, az igazság és jogosság aiónjának, vagyis a végtelen felé tartó időszakának a megvalósulását, az örökkévaló és a teljesség perspektíváját nem az emberi tényezők és feltételek idézik elő, hanem Isten történelmet meghaladó, a kereszten és a húsvéti feltámadáson keresztül megnyilatkozó kegyelmi tette. Isten új teremtése, amely egyszerre jelenti a régi történelem végét és az új, az üdvtörténet nyitányát. Krisztus feltámadása valóban lezárja a történelmet, mert meghaladja azt. A feltámadás nem történelmi esemény, mert a történelmi gondolkodás, módszer és eszközök segítségével nem értelmezhető, és nem értelmezhető a tér–idő kontextusban sem. Jézus haláláig történelemről beszélünk, mert minden eseményt úgymond tényszerűen, történési folyamatában rögzíteni, érteni, objektiválni lehet, hiszen egyértelműen törvényszerű keretek közé tartozik. Feltámadása, feltámasztása egy egészen más létdimenzióhoz tartozik, ez már nem történelmi kategória, mégis fizikailag valóságos esemény. Nem fantazma, nem szubjektív hitélmény, nem az üres sír legendája, nem ideológiai hamisítvány, hanem a szó legszorosabb értelmében valóságos történés. Mégis az egész a természeti törvényszerűségeket áttörő és meghaladó jelenség, mert, itt Isten cselekszik! 

Ami itt történik, szétfeszíti és meghaladja tehát a történelem korlátait. Transzcendens eseményről van szó, amely az emberi ittlét végességéből, az elmúlás, a halál megkerülhetetlen tragédiájából átvezet Isten mindent átfogó örökkévalóságába, a nagybetűs Életbe. A feltámadás egy egészen más, egy egészen új létmód nyitánya. Emberileg egyszer mindennek vége lesz, a történelemnek is, ittlétünk valóságának is – de már tudjuk, hogy Krisztussal együtt nemcsak meghalunk, hanem fel is támadunk az örök életre, mert az Egynek halála és feltámadása a legnagyobb reménység minden ember számára. Az utolsó szó nem a történelemé, nem az elmúlásé, nem a halálé, nem egy értelmetlen földi lété, a megsemmisülésé, hanem azé az Istené, aki, mint Sámuel mondja: „megöl és megelevenít, letaszít a sírba és újra felhoz onnét”. (1Sám 2,6)

Áldott, békés, hitben gazdag feltámadási ünnepet kívánok!

A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház nevében
Adorjáni Dezső Zoltán püspök