A szatmári sváb deportálás egyik utolsó túlélője: Klári néni lebilincselő élettörténete és a hosszú élet titka - Képgaléria

Túlélte a szovjet deportálást, élete java részét Temesváron élte le, kórusokban is énekelt, ugyan gyereke nem lehetett, de volt három férje, három nemzetiségből, s elmondása szerint a mértékletesség a legfontosabb. 100. születésnapján beszélgettünk el Lini Klári nénivel, a szatmári sváb deportálás utolsó túlélőjével.

"Minden év januárjában megemlékezünk Csanáloson az innen eldeportáltakra. Idén, mint ahogy az utóbbi években mindig, különleges vendége is volt, Lini Klári néni, aki most tölti a 100. születésnapját, s ő az utolsó még élő, Csanáloson született deportált“- hívta fel a figyelmem Schuplert Tibor, Csanálos község polgármestere, telefonbeszélgetésünk közben.

A csanálosi polgármesteri hivatal falán is áll egy nagy fekete márványtábla, amelyen a községből elhurcolt lakosok neve áll, s ezen tábla előtt tisztelegnek minden év január 12-én, ugyanis innen ezen a napon vitték el a sváb lakosokat.

Nem mindig lehetett megemlékezni

A második világháború után, 1945 januárjában több mint 5000, fiatal szatmári svábot - 16 éves kortól, nőket 35 éves korig és férfiakat 45 éves korig egyaránt hurcoltak el a megye több településéről, embertelen körülmények között, szovjet munkatáborokba, „málenkij robotra”, vagyis „kis munkára”. Az ötezer elhurcolt közül több mint 260 csanálosi volt, akiket január 12-én vittek el a legnagyobb hidegben. Csellel, hogy csak rövid ideig lesz szükség a munkájukra, az akkori kultúrházba csalták a fiatalokat, ahonnan aztán már fegyveres kísérettel vitték Nagykárolyba, majd marhavagonokra rakták, s egy közel egyhónapos utazás után érkeztek meg a szovjet munkatáborokba. Volt, aki már az utat sem élte túl, a hidegben megfagytak, meghaltak.

A „kis munka“ azonban kőkemény, akár több éven át tartó, embert próbáló fizikai munkát jelentett, bányákban, akár higanybányában is, de romeltakarításnál és építkezésnél is használták az elhurcoltakat. Embertelen körülmények és éhezés volt a fizetség. Nagyon sokan már nem tértek haza, belehaltak a fizikai megpróbáltatásokba, az elkapott betegségekbe, munkabalesetek során. Többen, főleg férfiak, egy-két év után megszöktek, s valahogy hazavergődtek. A nők többsége azonban ott ragadtak öt évig is, ami után aztán hazaengedték őket.

A rendszerváltás után, 1990-től minden évben, még a koronavírusjárvány időszakában is, megemlékeznek és tiszteletüket róják le a második világháború után, szovjet munkatáborokba elhurcoltak emléke előtt. Sokáig, a kommunizmus időszaka alatt erről mélyen hallgatni kellett. Emléküket nagyon sok sváb településen őrzik, s hagyományosan megemlékeznek a deportálásra.

Hogyan érjünk el a 100. szülinapunkat?

Augusztus elsején délelőttre beszéltük meg a találkozót Nagykárolyban Schuplert Tibor polgármesterrel, aki elkísért az éppen azon a napon 100. életévét betöltő, Csanáloson született deportálthoz, második férje után, hivatalos nevén Gheorghe Josefina, született Lini Klárához, Klári nénihez, aki utolsó tanúja a szörnyűségnek.

Nagykároly egyik mellékutcájába fordultunk be a főútról. Közben elmesélte a csanálosi polgármester, hogy Klári néni Csanáloson született és nevelkedett, s onnan is hurcolták el, majd miután hazatért a szovjet munkatáborból, Temesvárra költözött és csak néhány éve tért haza, unokaöccsénél lakik.

Unokaöccse, Czier István, aki már maga sem fiatal, nyitott kaput, s feleségével, Sarolta asszonnyal szívélyesen fogadott. Az udvaron lévő árnyékos asztalnál, melynek közelében szőlőlugas futott, már ott ült Klári néni, s örömmel vette a csanálosi polgármester köszöntését, virágcsokrát.

Első pillanatban még meglepődtem, hiszen egy cseppet sem tűnt száz évesnek Klári néni, ahogy mondani szokás, nyugodtan letagadhatott volna akár 20-30 évet is. Az igaz, hogy frissen levágott, befésült őszben játszó haja, mély barázdái már árulkodnak a koráról, az elmúlt évek megpróbáltatásairól, de ennek ellenére 70-nél nem mondtam volna többet.

Néhány éve költözött vissza Nagykárolyba, Klári néni Czier István és Sarolta vették magukhoz

Klári néni ugyan kicsit már nehezen emlékszik vissza a nemrég megismert emberekre, viszont arról nagyon szívesen mesélt, hogy milyen volt a gyerekkora, és hogy a munkatáborban mi jelentett a legnagyobb gondot.

Sarolta asszony készült számunkra, s röviden felvázolta Klári néni életútját. Pont 100 évvel ezelőtt Csanáloson született és ott is nevelkedett. Öt testvére volt, s ő volt a legkisebb. Húszévesen vitték el a szovjet munkatáborba, ahonnan öt év után került vissza. S ott is ismerkedett meg első, magyar anyanyelvű férjével, aki Temesvárra való volt. Ezért aztán, ahogy hazaért a deportálásból, azonnal odaköltözött hozzá. Tíz év után elváltak. Majd 1966-ban házasodott újra, román anyanyelvű második férjével, akinek mai napig is a nevét viseli. 1987-ben megözvegyült. S mi sem bizonyítja jobban, hogy a szerelem nem ismer nemzetiségeket és korhatárt: Klári néni 77 évesen, 23 évvel ezelőtt újra megházasodott. Ezúttal német anyanyelvű férje lett, akit sajnálatos módon nemrég, néhány hónapja vesztett el. Temesvári évei alatt textilgyárban dolgozott. 1979-ben nyugdíjba vonult. Temesváron több kórusnak is tagja volt. Mivel egészségi állapota némileg leromlott, unokaöccse, Czier István és felesége, Sarolta asszony magukhoz vették, s 2021 tavaszán költözött vissza Nagykárolyba. Azóta minden év januárjában részt vesz a csanálosi megemlékezésen is. Gyereke sajnálatos módon egyik férjétől sem született, valószínűsíthetően a deportálás, az ott kapott kezelés is hozzájárult ehhez.

A fotó nagyjából a deportálás előtti időben készült

Valamikor a '80-es évek elején készült fotó

A szegényebbek szívósabbak

Száz év hallatán nincs olyan, akinek ne az a kérdés jutna azonnal az eszébe először, hogyan lehet elérni, s mi a titka a hosszú életnek, hát fel is tettem e magától értetődő kérdést:

- A fontos, hogy egészséges maradjál. Nem szabad sokat inni. Vigyázni kell, lehet inni, de csak mértékkel. Mindent szabad, de mindenből csak mértékkel. Enni sem jó nagyon sokat. Olyan kár, hogyha fiatalok, és nem egészségesek. Hiába vagy szép, és hiába vagy nagy úr, ha belül, a szervezeted nem egészséges. Az egészség az első. Mindenből lehet enni és inni egy kicsit, csak vigyázni kell, hogy semmiből se túl sokat. Az életet úgy kell élni, hogy az odafent majd segítsen, a Jóistennél.

- Hogyan történt a deportálás, hogyan lehetett túlélni?

- Fiatal voltam, 20 éves, s nem tudtuk, hogy mi fog történni velünk. Mentünk, nevettünk gyerekésszel. Előtte nem volt csúnya világ. Az oroszoknál nagyon sokat éheztünk, az borzasztó volt. Úgy törődtek velünk, mint az állatokkal. Tisztek mellett voltam, takarítottam, meg amit mondtak, azt csináltuk. A legborzasztóbb a „nem evés“ volt, ha adtak valamit enni, gyorsan behabzsoltuk. Néha még loptunk is ételt. Nem szép dolog, de nem volt más. Öt évet töltöttem ott. Még fiatalon mentünk, jó életünk volt, szerettük egymást, szüleinket is, s megöregedve jöttünk haza. Elromlott az egész világ, csúnyán beszéltek velünk, nem érdekelték ott, hogy kaptál enni vagy nem. Szabad akarata nem volt ott senkinek, azt kellett csinálni, amit mondtak. Az ennivaló az rettenetes volt, mindent ettünk, amit találtunk. Nem is tudom, hogy maradtunk meg...? Nem maradt már erőnk dolgozni se, akármennyit is adtak, az semmire se volt elég. Főleg a férfiaknak volt rossz, nagyon nehéz munkát végeztek, s nem volt erejük.

Czier István megemlítette itt, hogy bizony Klári néni testvére, Józsi bácsi is a deportáltak között voltak. Ő viszont két év után megszökött, s valahogy hazakerült aztán. De más rokonaikat is elvitték annak idején.

- Főleg a férfiak haltak meg akkor többen, - folytatta Klári néni - mivel őket vitték nehéz munkára, nők soványak is voltunk, s nem is bírtunk annyit dolgozni. A nők többet is kibírtak. De azt is megfigyeltük, hogy akik jobb sorból jöttek, módosabbak voltak, azok is nehezebben bírták, könnyebben megbetegedtek, többen meghaltak közülük. Aki szegényebb volt, szikárabb, az jobban bírta az éhezést. Én is mindig nagyon rossz evő voltam. De ott nemigen volt kedve senkinek az ismerkedéshez, csak a túlélés volt a fontos. Arra is emlékszem, hogy amit vittek magukkal, azt a kevés ruhát vagy bármit is, azt is eladták, hogy vegyenek enni valamit. Amit találtunk, azt ettük, akár még a zöld gyepet, takarmányrépának a levelét is. Nagyon találékonynak kellett lenni annak a fiatalnak, hogy kitalálja, hogy mit egyen. Aztán vonattal jöttünk haza.

Mély nyomot hagyott a szovjet deportálás Klári néni életében, de nem vesztette el életkedvét, s tovább tudott lépni élete nagy traumáján. A deportálás ideje alatt ismerkedett meg első férjével is, és a hazatérés után emiatt is költözött Temesvárra.

Sarolta asszonytól azt is megtudtuk, hogy a napi rutin sokat segít az egészség fenntartásában. Hiszen reggel 10 órakor reggeliznek, majd Klári néni tesz-vesz a ház körül, a kertben, leveleket sepri el, 12-kor megkávéznak, és délután 2 órakor van minden nap az ebéd, amit két óra alvás követ. Felébredve a délutáni pihenésből ismét a ház körül serénykedik Klári néni, délután 6 óráig, amikor is következik a vacsora. Aztán kiülnek beszélgetni, majd következik a lefekvés. S ez nagyjából minden nap így zajlik.

Családdal együtt ünnepeltek

Augusztus 1-én délután Csanáloson is összegyűltek, hogy felköszöntsék Klári nénit. Az ünnepség 18 órától misével kezdődött, ahol a hosszú életért imádkoztak, s adtak hálát. Majd pedig a család, barátok és ismerősök összegyűltek, hogy közösen köszöntötték fel az egy évszázadot megért Klári nénit.