A házomlásban megsérült balerina fohásza: „Egyszer az életben sétálhassak néhány métert!"

A hattyúk tava helyett a fájdalom tengere. Komor helyzetjelentés egy balerina életéből. Tóth Nikolett élete 2022 nyarán változott meg teljesen, amikor a budapesti Jókai és Aradi utca sarkán sétált, ahol maga alá temette őt egy ház mélybe zuhanó homlokzata.

A gyönyörű, 27 esztendős táncművész sokáig élet-halál között lebegett, hogy aztán – a legkritikusabb időszakon túljutva – szembesüljön a ténnyel: innentől kezdve kiszolgáltatva, kerekesszékben élhet tovább. Mégsem hagyta, hogy elsüllyedjen az önsajnálatban: ahogy mondja, átmeneti időszakként éli meg mindezt, és hisz a csodában, hogy egyszer majd újra lábra állhat. Minderről közönség előtt is beszél majd január 25-én a Madách Színház Tolnay Szalonjában a népszerű zenész, Zeffer András zenés estjének vendégeként.

Aki látja és hallgatja Tóth Nikolettet, csodálattal figyeli őt. Mert nevet, hangosan, felszabadultan, és tervezi a jövőt. Hiába mondják neki az orvosok, hogy esélye sincs a talpra állásra, a teljes gyógyulásra, ő nem hajlandó beletörődni ebbe. Afféle megoldandó feladatként fogja fel a rehabilitációt, a gyógytornát, sőt, talán még azt is, hogy az 58 esztendős édesanyja emelgesse, fürdesse őt. Az élet gonosz tréfája ez: leültetni egy örökmozgó, fiatal nőt, a tánc szerelmesét. S ennek a gonosz tréfának a része az is, hogy azóta sincs felelős a súlyos balesetért, nincs bocsánatkérés, nincs kártérítés, nincs nyugvópont... csak a harc az életben maradásért.

– Mindössze foszlányok, bevillanó emlékképek maradtak meg bennem a balesetről és arról az időszakról – mondta a Blikknek Tóth Nikolett. – Az eleje teljesen kiesett. Még arra sem emlékszem, hogy aznap felkeltem és elindultam valahová. Azt is csak később mesélték, hogy az orvosok szinte semmi esélyt nem adtak arra, hogy életben maradok. Aztán édesanyámnak, aki nap mint nap az ágyam mellett ült, miközben én kómában feküdtem, azt mondták: ha magamhoz is térek, számoljon azzal, hogy súlyos agykárosodást szenvedtem. Anyu nem hitt ebben, folyton azt ismételgette, minden rendben lesz, Istenem segíts, minden rendben lesz! Arra sem emlékszem, amit már a pszichológusom mesélt, hogy amikor magamhoz tértem, s közölték velem, hogy a gerincem olyan súlyosan sérült, amitől egy életre lebénultam, sírógörcsöt kaptam. Egyetlen dolog járt a fejemben, ahogy kezdett kitisztulni körülöttem a világ: valahogy meggyógyulni, visszakapni a korábbi életemet. Ma is így gondolom. Eltelt nagyjából másfél év, és én mindent megcsinálok, amit az orvosok kérnek tőlem. Szedem a gyógyszereket, megyek a kezelésekre. Illetve visznek, akik épp ráérnek. S talán ez a legszörnyűbb az egészben, a kiszolgáltatottság. El kellett adnunk a VI. kerületi, harmadik emeleti lakásunkat, amit annyira szerettünk anyuval. Most Zuglóban élünk egy nagyon drága albérletben, de itt legalább tudok közlekedni a kerekesszékkel. Anyu nem vezet, én ugye, nem tudok, de most mégis veszünk egy hatmillió forint értékű autót, amelyben elfér hátul az én kis kerekesszékem…

A cikk folytatásáért keresd fel a Blikk.hu oldalát.