Na és hány hadosztálya van az Európai Uniónak?

Az Európai Unió külpolitikáját főként a pénz és a szavak jellemzik, mögöttük politikai megosztottsággal - véli pénteki számában a The Economist című vezető brit gazdaságpolitikai hetilap.

"Az Európai Unió? Na és hány hadosztálya van az Európai Uniónak?" - az újság szerint így parafrazálhatják Sztálint napjaink diktátorai az EU fenyegetéseire reagálva. Az EU-nak valóban nincs hadserege, miközben Nagy-Britannia és Franciaország számára, úgy tűnik, a líbiai beavatkozás után egy időre elég volt a katonáskodásból, s az EU még a korábban számára olyannyira kedves békefenntartó missziókat is elhanyagolja.

Az Unió új kedvenc diplomáciai eszközévé a szankciók váltak: mostanság szinte el sem telik külügyminiszteri találkozó anélkül, hogy ne sújtanának gazdasági büntetőintézkedésekkel - import- és befektetési tilalmakkal, pénzügyi korlátozásokkal, illetve magánszemélyekre kivetett beutazási tilalommal és vagyonbefagyasztással - egy-egy brutális rezsimet. Egy miniszter megfogalmazása szerint Brüsszel "szankciógyárrá" vált.

Januárban az EU ötödik alkalommal foganatosított szankciókat Iránnal szemben, márciusban pedig Szíriát és Fehéroroszországot büntette. 2010 óta az Unió Mianmar, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Egyiptom, Tunézia és Líbia ellen léptetett életbe szankciókat - ezek gyakorlati haszna ugyanakkor nehezen igazolható.

Az Irakot 12 éven át sújtó kemény szankciók sem voltak képesek elmozdítani Szaddám Huszeint - ahhoz invázióra volt szükség. Bár a szankciók hozzájárulhattak az elefántcsontparti Laurent Gbagbo és a líbiai Moammer Kadhafi megbuktatásához, a végső döfés ezen esetekben is katonai volt. A gazdasági intézkedések nem tudták kikényszeríteni az iráni atomprogram felfüggesztését, és Bassár el-Aszad szíriai vezető vérengzésének sem vetettek véget.

A szankciópolitika ráadásul hamarosan eléri korlátait, mind a szankcionálható személyek és tranzakciók, mind pedig az EU-tagállamok közti érdekütközések tekintetében - írja a The Economist. Szlovénia megvétózta egy fehérorosz oligarcha feketelistára helyezését, hogy védje egy Minszkben tevékenykedő cég érdekeit; az Iránnal szembeni olajembargó elfogadásához pedig biztosítani kellett Görögországot, hogy segítenek neki alternatív energiaforrásokat találni. Athén azt viszont megakadályozta, hogy betiltsák a foszfátok behozatalát Szíriából.

A The Economist szerint ráadásul a gondok ennél is mélyebben gyökereznek. Az EU a békés integráció és együttműködés mintapéldájaként "normatív erővel" bír, azaz pusztán saját sikerével képes befolyásolni más államok magatartását. Ám vajon milyen, a példamutatáson alapuló normatív erővel rendelkezhet az EU most, hogy legnagyobb projektjét, az eurót az összeomlás veszélye fenyegeti?

Európa korábban amiatt aggódott, hogy nem játszik megfelelő szerepet a világ gondjainak megoldásában, mára azonban önmaga is egy nagy problémává vált - mindeközben pedig képtelen felvenni a lépést a világ változásaival. Az arab tavaszra válaszul elfogadott stratégia a gyakorlatban nehézségekbe ütközik, számos komoly kihívásról pedig még csak nem is tárgyalnak az uniós országok. Nincsenek kidolgozott tervek az EU-Oroszország kapcsolatok menedzselésére Putyin újabb elnöki időszakára, és az Egyesül Államok európai katonai jelenlétének csökkentése jelentette stratégia űr betöltéséről sem indult diskurzus.

A borús kilátások ellenére nincs még minden veszve - véli a The Economist. Európa még mindig gazdag, befolyásának kiterjesztésére pedig továbbra is a bővítés a legjobb eszköze: ahogy Szerbia példája is mutatja, az EU-val szomszédos országok képesek igen komoly áldozatokat hozni a csatlakozás elérése érdekében. A török csatlakozási tárgyalások ütemének felgyorsításával az EU déli szomszédjaira is nagyobb hatást tudna gyakorolni. Havonta új szankciók kiötlése ugyanakkor nem tekinthető stratégiának - von konklúziót a lap.