Más bankrablók ész nélkül lőnek

Majdnem három éve nem adott interjút. A Viszkisként elhíresült bankrablónak, Ambrus Attilának(39) elege lett a médiasztárságból. Csak a Kiskegyednek volt hajlandó nyilatkozni.

Sátoraljaújhelyi Börtön és Fegyház. A hátsó bejáratnál hárman várnak. Személyi alapján azonosítanak, telefonomat külön elzárják, táskámat átvizsgálják, de amúgy sem vihetem be. Diktafonnal a kezemben kísérnek vagy három emeleten át – hat rácsos ajtón keresztül érkezünk egy tanterembe, itt beszélgethetek az elítélttel. Egy asztalnak kell közöttünk lenni.

Megérkezik a fogvatartott, a hátam mögött öten foglalnak helyet, szemből falra rögzített kamera figyel. Az elején kicsit feszült a viszkis is, de végig a szemembe néz. Tíz perc után mit sem törődik a szemben ülő tisztekkel.

Kár volt beszélnem...

– Az elején ügyvédem tanácsára szerepelgettem, mondván, majd a nyilvánosság segít… Utólag könnyű okosnak lenni, de úgy érzem, rossz stratégia volt. A vízcsapból is én folytam, ez visszaütött, a közvélemény elfordult tőlem. Durván hangzik, de azt mondtam: vissza fognak még engem sírni ebben a „szakmában”. A mai bankrablók brutálisak, ész nélkül lövöldöznek. Én mindig arra figyeltem, hogy a biztonsági őröknek még esélyük se legyen a fegyverüket elővenni. Így elkerültem, hogy ártatlan emberek életével játsszak.

Magamra koncentráltam

– Ez alatt a pár év alatt sokat tanultam. Leérettségiztem, román nyelvből letettem a középfokú nyelvvizsgát, és most kaptam meg az értesítést, hogy felvettek a dunaújvárosi főiskola médiatudomány-kommunikáció szakára. Úgy gondoltam, ha már részesévé váltam a média világának, egy kis csiszolással én is tudok olyan szinten dolgozni, mint egy-két emberke, aki újságírónak mondja magát. Komolyan érdekel a bűnügyi és haditudósítói szakma. Persze annak a valószínűsége elég kicsi, hogy én ilyen állásba kerüljek, már csak a múltam miatt is. De én nem a bankrablós sztorijaimból akarok megélni.

Lezártam az életemnek ezt a részét, lapoztam, megpróbálok más irányba elindulni. Más kérdés, hogy sikerül-e. Az egyetlen lehetőségem, hogy tanulok. Most éppen a kerámiázásban látok fantáziát. Hároméves képzésben veszek részt, modern irányzatú tárgyakat készítek agyagból – specialitásaim az amforák. Délelőtt és délután is a tanteremben vagyok. Nyár végén vizsgázom művészettörténetből, a vizsgaanyagomat aprólékosan, precízen készítem.

Nem számolom a napokat

– Hogy mennyi van még hátra? Magam sem tudom. Amennyiben megkapom a kedvezményemet, akár négy év múlva is szabadulhatok. Ahhoz úgy kell viselkednem, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Igyekszem. Az is benne van a pakliban, hogy 2016 januárjáig leszek rács mögött. Addigra öregember leszek. Ezért nem tartom itt bent az ünnepeket, és azzal sem foglalkozom, szép idő van-e kint. Ha ezen rágódnék, beleőrülnék.

Jó magas falak között vagyok, nem látok semmit, és csak azokra a dolgokra koncentrálok, amelyek itt bent érdekelnek. Az egészségemet próbálom megőrizni, spártai életet élek. Deszkán alszom, négykor kelek, rengeteget mozgok, és eddig egészségesen is étkezhettem. Muzulmán ételeket kértem, persze nem vallási meggyőződésből – csupán azért, mert azok nem zsírosak. Ettől függetlenül az évek meglátszanak rajtam, de a helyzethez képest meg vagyok elégedve a sorsommal.

Jól akartam élni

– Amikor beraknak mellém a cellába egy idegent, az olyan, mint egy kényszerházasság. Haverság kialakulhat, de szerintem igaz barátság nem. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de attól függetlenül, amit tettem, nem érzem magam idetartozónak. Persze sokat rágódtam azon, miért jutottam idáig, miért csináltam ezt az egészet. Nem akarok mentegetőzni – jól akartam élni. Amikor átjöttem Erdélyből, nem volt semmim. Rengeteg mindennel próbálkoztam amellett, hogy hivatásos jéghokis voltam. Sírt ástam, villanyt szereltem, ablakot tisztítottam, kertészkedtem. Volt olyan nap, hogy három munkahelyre is mentem. De a kétkezi munkából nem tudtam jól élni, ezért álltam bankrablónak.

Kell a kapcsolat

– Amikor megszületett az ítélet, felhívtam a barátaimat, hozzátartozóimat, és azt kértem tőlük, mondják meg, kitartanak-e mellettem. Azóta eltelt hat év, és akik igent mondtak, máig tartják velem a kapcsolatot. Ha a külvilággal teljesen megszűnik a kontaktus, akkor nem is érdemes kimenni. Akkor elhagyatottnak érezném magam, és amúgy is erős akarat kell ahhoz, hogy ne dőljön meg újra az ember. Egyik csapattársam, a nevelőanyám, egy orvos barátnőm és a volt barátnőm is látogat. Virággal szakítottunk. Nem is tartom normális dolognak, hogy az embernek többéves büntetése mellett barátnője legyen.

Apám három éve meghalt, a temetésére se tudtam elmenni, de már tíz éve nem tartottuk a kapcsolatot. Nagyon összevesztünk, a békülést egyikünk sem kezdeményezte. Ő is olyan makacs volt, mint én. Anyám egyszer volt bent, attól kicsit kiborultam. Nem akarok neki semmit felróni, azon már túl vagyok, hogy felelősöket keresek a múltamért. Engem olyan sérelmek értek gyerekként, amelyek miatt úgy döntöttem, hanyagolom a szüleimet. Apám link volt, ivott, anyám egy tervezővállalatnál tervezett, rajzolgatott, sok mindennel foglalkozott, csak velem nem eléggé.

Hegyre fel

– Ha kijövök, szeretném értékesíteni a kerámiáimat, ha ez nem jön be, elmegyek a Bering-tengerhez rákászni. Már a részleteknek is utánanéztem. Ha három hónapot keményen dolgozom, annyit kereshetek, mint itt Magyarországon öt év kétkezi munkával. Ha kedvezménnyel szabadulok, jó ideig nem mehetek külföldre.

Azon még korai gondolkodnom, ki lenne az, akit elsőnek felkeresnék. De az biztos, hogy az első utam a közeli Kopaszka-hegy tetejére vezet majd – onnan bámulom egy álló nap a börtönt és a várost. Ha már az életem jelentős részét élem ebben a városban, legalább egy napra nézzek körül. kiskegyed

 
Berta Bernadett