MP XVI. - avagy „250 lejért bárki művész lehet 10 napig"

Mennyi van még hátra? - kérdezte tűnődve.
Meddig? - válaszolta kérdezve.
Meddig, meddig, a XVII. MP-ig - mondta.
Ja, sok, kb. 353 nap - vágta rá egy kicsit gúnyosan, de megértően.

Így érez, gondolkodik az, aki hazajött a XVI. Minimum Party alkotótáborból, miközben igyekszik ismét magára ölteni (kényszeríteni) azt az életritmust, amit tíz napra levetkőzött. Azért így, mert itt „lent" minden kiszámítható, minden lapos, minden a normákról, a megfelelésről szól. Ott, „fent" nincsenek maszkok, - feltéve, ha a kézművesek nem készítenek párat -, nincsenek „jól bevált" társadalmi modellek. Ott csak a „van", a „vagyunk",  az „együtt" a fontos. Eszembe jutnak Pálfalusi Zsolt vetítései, és ezek közül egy: a taxidermiáról. Egy kerek éven keresztül mi is tömködjük magunkat, modellezzük a bőrünket, hogy valamelyest elfogadható ábrázattal átvészeljük a napokat a következő „felvonulásig", amikor ismét lelkileg kisimultan együtt lakhatunk  egy mikro kommunában társainkkal és a természettel egyaránt. Kérem, katarzis ez a javából. Olyan kép ez, amit a Camera Obscura-ban láthatsz, fordítottja annak, amit 355 napon keresztül megélsz: jobb, nemesebb, tartalmasabb.

A szervezők, Istike és Ildikó az idei tábort úgy szervezték meg, hogy több pályázatnak még nem volt eredménye. Azaz nem lehet pontosan tudni, hogy a szervezéssel járó költségek megtérülnek-e? És mégis, az anyagi fedezet gordiuszi csomóját bátran átvágva, Ildikó és Istike az ikerpár, Veronika és Ágnes, valamint Katóca kíséretében felinvitálta a régi és új arcokat a Tiszástő-i táborba.

Az idei kínálat is önmagáért beszél, hiszen világhírű előadók, művészek sorakoztak fel a műhelyek élére: Bata Rita - táncműhely, Dolgos Kata - kézműves műhely, Fogarasi Gergely - filmműhely, Gherasim Emil - zeneműhely, Molnár Zoltán - fotóműhely, Pálfalusi Zsolt - filozófia műhely, Selyem Zsuzsa - íróműhely, Simon Gabriella - vizuális műhely, Sisak Tamás - építész műhely, Szabó Attila - kísérleti színházműhely.  Ők mind arról gondoskodtak, hogy a táborlakók, elszakadva a mindennapi rutintól, hangolódjanak rá a jelekre, melyeket érzések váltanak ki. Ahogy Molnár Zoltán fotográfus mondta:  a fotókészítés folyamata nem más, mint kifürkészni és elkapni a „döntő pillanatot", ami képpé, vizuális élménnyé varázsolja a fotót.

Molnár Zoltán nemcsak azzal kápráztatta el „követőit", hogy miként lehet egyszerű dobozokból lyukkamerákat fabrikálni, és ezekből miként keletkezik kép, hanem az általa készített Brazil napló bemutatásával is. A vetítés amúgy is kiváló színvonalát tetézte Gherasim Emil - az Alföld Al Di Meolája - élőzenei aláfestése. A vizuális és akusztikus élmény mellett a néző tanúja lehetett a művészi alázatnak és empátiának, amellyel a két előadó összehangoltan tudott dolgozni, illetve kezelni tudta alanyait. Ha már a fotográfiánál tartunk, meg kell említenem Fekete Zsolt Lovacskát, aki a tőle már megszokott kötetlen és frappáns stílusban bemutatta a Paris Photo 2010 rendezvényt, amelyen ő maga is részt vett alkotásaival.

Az ébredező tábor végignézhette, vagy akár részt is vehetett Bata Rita reggeli jóga gyakorlatain. Simon Gabriella pedig egy folyamatos land art-szerű kísérletre hívta meg műhelye résztvevőit, akik egymás munkáját változtatva, folytatva próbálták érzéseiket megvalósítani jelek által. Dolgos Kata a babavarrás rejtelmeibe vezette be a táborlakókat. Az egyszerűnek tűnő feladat mögött azonban az volt a cél, hogy mindenki saját magát „varrja" meg babájában. Fogarasi Gergely és „stábja" tiszástői szappanoperát forgatott, melynek főszereplője Evelin volt: Ó, Evelin, Evelin... Selyem Zsuzsa íróműhelye szorgos krónikásként rótta a sorokat a tábori életről, az ad-hoc műhelyekről és mindenekelőtt érzelmekről, jelekről.

Ad-hoc műhelyt állított fel többek között Béla, aki a Minimum Party szakralitását kiemelendő templomot épített.  Pálfalusi Zsolt rendhagyó vetítései jelek voltak a tábortűz mellett, ahonnan elmozdulásra késztette a tűzbe bambulókat, és csalogatta az előadóterem felé. Sisak Tamás csapata pedig egy multifunkcionális kaput épített, amely a későbbiekben színpaddá is avanzsált.

„Sosztán" így volt. Jó volt. Élmény volt. Jó volt, mert újra régi bajtársakkal oszthattuk meg a hajnalhasadtát egy pohár ital és véget nem érő beszélgetések társaságában. Élmény volt, mert megtanultunk jeleket, döntő pillanatokat észrevenni. És végül magunkkal hozhattunk ide „le" is egy darabka MP-t emlékeztetőül, hogy jövőre ugyanott.

Hm, az tényleg sok - mondta egy kicsit szomorúan, de mosolyogva.
De addig is figyeljük a jeleket, ők majd visszavisznek oda, a Tiszástőre - mondta, és elgurult, mint egy Unicumos üveg, le a Kászonok felé.