2020-07-11 07:24:48• hírek • Blikk.hu

Kamarás Ivánból a legjobb formáját hozta ki a karantén

A gyerekkorában képzeletben megélt kalandok sokat segítettek abban, hogy Kamarás Iván (47) színész lett. Igaz, 16 évesen még zenésznek készült. Most viszont egyszerre éli meg két fiatalkori álmát, miközben egyre több családi és baráti elismerést szerez a gasztronómia világában is.

Sosem vállalt még napi sorozatot, alaposan megválogatja a munkáit. M­iért mondott igent a Mintaapákra?

Kamarás Iván: Izgalmas feladat és hatalmas rutint ad, felér tíz év színházzal, még akkor is, ha már sok tévés, sorozatos munkát csináltam korábban.


Dolgozott már korábban a mostani kollégákkal? Jók az első benyomások?

Kamarás: Nagyon jó a csapat! Száraz Dénessel egy tévéműsorban, Polyák Lillával az Igazából apában, Szávai Vikivel pedig egy filmben már dolgoztunk együtt, de nem nagyon volt közös jelenetünk. Zalánnal és Bélával nem dolgoztunk még együtt, de már az első olvasópróbán egyértelmű volt, hogy nagyon egy húron pendülünk. Jó csapat, jó stáb, sok szeretettel készülnek az új részek.


A napi sorozattal át kell szerveznie az életét?

Kamarás: Nagyon, de nyilvánvalóan most ez a munka kell, hogy élvezzen prioritást, hiszen rengeteg részt kell leforgatnunk. Persze, sok minden van ezenkívül is: jövő szombaton lesz a karantén utáni első nagykoncertem, az Egy újabb fess pesti este a Városmajori Szabadtérin. Nagyon készülünk rá mindannyian, hiszen vendégeim is lesznek, Ónodi Eszter és Oroszlán Szonja! Nagyon szeretem ezt a koncertet, mert amellett, hogy olyan ikonikus dalokat adunk elő, mint a Meseautó, az Odavagyok magáért, a Villa Negra, amelyek a filmgyártás aranykorát idézik, a közjátékokban rendkívül sok magánjellegű háttértörténet is elhangzik, amelyeket talán csak azok ismernek, akik otthon vannak egy színházi büfében, ahol ezeket legendaként őrzik.


Önnek van kedvence ebből az ikonikus időszakból?

Kamarás: Emlékszem, amellett, hogy a színházban nőttem fel, a nagyszüleimnél töltött hétvégék a nyári strandok után arról szóltak, hogy leültünk a tévé és a régi filmek elé. Volt ennek az időszaknak egyfajta vadromantikája, kalandos léte, olyan volt, mint elolvasni egy Rejtő- vagy Wodehouse-könyvet.


Át is élte ezeket a kalandokat?

Kamarás: Mivel az osztálytársaim kevésbé voltak érdeklődőek ezen dolgok iránt, ezért inkább az én képzeletemet erősítették, fejlesztették ezek a kalandok. Kivéve talán egyiküket, ő is színész lett. Hatodikban pedig már ott volt a színjátszó kör, ott már rendeztem.
 

Korán megcsípte a színházbogár...

Kamarás: Emlékszem, már harmadikos koromban azt írtam egy fogalmazásban, hogy színész leszek, Alain Delon és Lawrence Olivier keveréke.
 

Nem is volt soha B opció?

Kamarás: Dehogynem! A zene. 16 évesen jelentkeztem egy Kavicsok nevű zenekarba, de nem vettek fel, ezért a többiekkel, akik hasonlóan jártak, megalapítottuk a Maradékokat, akikkel hetente játszottunk Pécsett a blueskocsmában. Miután felvettek a főiskolára, széthullott a banda, hiszen én Budapestre költöztem.
 

Suli, zenekar, továbbtanulás. Sűrű időszak lehetett.

Kamarás: A felvételire elég korán elkezdtem készülni, anyám ugyanis már szeptemberben elkapta a grabancomat és kiválasztatta velem azokat az anyagokat, amelyekkel készülök. És milyen jól tette, mert így nem az utolsó pillanatban kezdtem görcsölni!

 

És most, felnőttként egyszerre élvezheti az A és a B opciót is. Pedig ez azért két különböző típusú embert kíván.

Kamarás: Valóban, hiszen az egyiket én irányítom, a másikban alkalmazkodom. De abban én alapvetően jó vagyok, hiszen a színészet ilyen szakma. De mindenhol alap a bizalom és az elfogadás.
 

A nagy változásokra, mint például egy világjárvány okozta káoszra is jól tud reagálni?

Kamarás: Szerintem sokaknál ott jött be a para, amikor azon kezdtek el agyalni, hogy mikor lesz vége, mi lesz utána. Én végig készültem a koncertre például, folyamatosan próbáltunk online a zenekarral, és milyen jól tettük, mert most kapkodhatnánk.
 

Volt már az életében korábban valami hasonló, ami kizökkentette a megszokott rutinból?

Kamarás: Igazából ez sem tette... Az első héten még furán éreztem magam, de aztán elhatároztam, nem fogom negatívan szemlélni az eseményeket. Elkezdtem például oroszul tanulni, zongorázni és főzni.
 

Oroszul?

Kamarás: Igen, anno tanultam tíz évet az iskolában, és meglepően hamar vissza is jött minden. Azonnal tudtam írni például, az olvasás meg eddig is ment. Nem szabad veszni hagyni ezt a tudást.
 

És a főzés? Néhány hónapja még a zöldségek szeletelése is nehezen ment.

Kamarás: Korábban egy begyöpösödött gondolat volt a fejemben, hogy nem tudok, nem akarok és nem is fogok főzni. Anyám persze mindig mondta, hogy ez majd változik, de nem hittem neki. Aztán jött a karantén, és ugyan egy ideig még a kajalelőhelyeim nyitva voltak, de benne volt a pakliban, hogy bezárnak, nekem viszont akkor is ételt kell tennem az asztalra. Végül húsvétkor megvettem az első sonkámat, megfőztem, a megmaradt léből bableves lett, majd elkezdtem elkészíteni a gyerekkori kedvenceket, zöldborsófőzeléket, spenótot, pudingot. Olyan volt, mintha a nagymamám ott lett volna mellettem, beugrottak a régi emlékek...


És elkezdte élvezni a főzőcskézést?

Kamarás: Igen, olyannyira, hogy az elektromos sütőlapot gázra cseréltem, felújítottam a konyhát, beszereztem mindent, amire szükségem lehet. Vettem rendes késeket, rengeteg fűszert, és már kenyeret is sütök. Azt a biztonságot szerettem volna megszerezni, hogy ha belesek a hűtőbe, akkor tudjak főzni valamit abból, amit ott találok. Nemrég apámnak már én készítettem a születésnapi ebédet, mondta is anyám: „ezt is megértük!”.
 

Úgy tűnik, az édesanyja erős motor az életében.

Kamarás: Abszolút! Jól­esett, amikor egy vokos étel után azt mondta, ilyen finomat még nem evett!
 

A fiai is ennyire elismerik?

Kamarás: Ők azért kamaszok. Nekik most nem tudok semmiből elég jót csinálni, de ez van, az apaszerep már csak ilyen.
 

Még úgy is, hogy ön köztudomásúlag baráti viszonyban van a fiaival?

Kamarás: Csesztetem is őket! Vannak elvárásaim, nem szabad őket elkapatni. Úgy gondolom, apaként nekem kell őket megtanítani bizonyos dolgokra, mert ha nem teszem, megteszi a világ helyettem. Aztán ha megkapják a pofonjaikat, joggal jönnek vissza és kérik számon: apa, nem mondtad, hogy ez így megy.


További bulvárhírekért keresd fel a Blikk.hu oldalát.

Kapcsolódó hírek:
Legfrissebb apróhirdetések:
További friss hírek:
# koronavírus # baleset # helyhatósági2020 # hétvégiinterjú # körgyűrű
Kiemelt hírek:
Valutaváltó:


Promó: