Így emlékeznek a Szatmár.ro olvasói az 1970-es árvízkatasztrófára
1970. május 13. és 14. – e napok és az utána következő, a gyászról és az újrakezdésről szóló időszak örökre kitörölhetetlen nyomot hagytak Szatmárnémeti közösségi emlékezetében. Az 50 évvel ezelőtt mindent elöntő árvíz hullámait sokan saját bőrükön is érezték, mások pedig szüleiktől, nagyszüleiktől hallottak a katasztrófáról.
A pusztításra egy koronavírus-mentes világban a Május 14. téren emlékeznénk, azonban ezt idén a járvány megfékezése érdekében bevezetett rendeletek nem teszik lehetővé. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne vehetnénk részt egy, az online térben zajló, közös megemlékezésen. Épp ezért a Szatmár.ro arra kérte Facebook-csoportjának tagjait, idézzék fel, ők miként élték meg a vész óráit. Az alábbiakban ezek közül osztunk meg néhányat:
„Az 1970-es árvíz nekünk, suhanc fiúknak is borzasztó volt. Szerda este elmentünk a hídhoz, hogy lássuk, milyen rossz a helyet, és hogy lássuk a Szamost dühöngő állapotában. Borzalmas volt, amit ott láttam. Ezután lementünk a Darai útra, hogy lássuk a folyót itt is. Akkor este a víz már a töltés tetején volt, alig 30 centi hiányzott, hogy elérje a tetejét. Ekkor már tudtuk, hogy reggelre át fog jönni és elárasztja a mi városunkat.” (Balogh István)
„Csak 3 éves voltam. Víz a házban, mi fent a padláson. A háziállatok másik épület padlására mentve, de szörnyű volt hallgatni a szenvedő, ijedt hangjukat. Sok mindenre nem emlékszem, de ez beleégett a lelkembe, nem tudom elfelejteni. Persze aztán minket, gyerekeket is átvittek a másik mamához, édesapám nyakában gázoltunk át a vízen, mert ott száraz maradt a ház belseje.” (Matécsa Elemér István)
„Öt éves voltam. A Rózsa utcán voltam nagymamáméknál. Felmenekültünk a padlásra, mert nagy volt a víz. Rámesett egy gerenda. Ahogy pedig csónakkal menekítettek ki minket, a ház a szemünk láttára összedőlt” (Bilustyuk Enikő Renáta)
„12 éves voltam, és eleinte mi, gyerekek nem vettük komolyan. Csak mikor már bokán felül ért a víz, akkor hívtak be a szülők minden gyereket. A mi házunk új ház volt téglából, így az egész család a mi padlásunkon volt. Szörnyű volt nézni, ahogy összedől a nagymamám háza, majd a keresztanyáméké és a nagybátyáméké is. Volt egy kis nevetés is, mert a mama nem a házat siratta, hanem a drága aranyszélű porcelánjait és a piros pöttyös edényeit. Aztán két nap múlva a nagybátyámék voltak az elsők, akik csónakkal eveztek az utcánkba, először a családot vitték, utána a szomszédokat. Az egész utca összetartott, nagyon sokat segítették egymást a szomszédok az árvíz után.” (Pintea Ileana)
„Mi a Darai utca elején laktunk. Ahogy Balogh István írta, borzasztó erővel csapott össze a víz. Emlékszem, a szüleim kimentek az udvarra a majorságot a műhelypadlásra hordani, de mire másodjára fordultak, a víz anyukámnak a derekáig ért. A hasított fa, ami az udvaron volt, elkezdett szétúszni. A szomszédból át jöttek páran hozzánk, mivel a mi házunk új volt, és gondolták, hogy nálunk a padláson együtt átvészelhetjük a nagy vizet. Később a helikoptereknek integettünk az ablakból, lábbal kifelé. Az öcsém mind’ azt kérdezgette az anyukámtól, mikor éri majd a lába a vizet az ablakból. De hála Istennek ez nem történt meg. Lassan megjöttek a katonák csónakokkal menteni az esetleg bent rekedt embereket. Tőlünk vagy 10-12 házzal lentebb laktak a mi fogadott nagyszüleink, akik nem akarták elhagyni a kis házukat. A katonák beültették őket a csónakba és vitték volna őket a menedékhelyre, a központba, valamelyik iskolába. Mikor a csónak elindult, a nagypapánk, Bogdanovics bácsi még egyszer hátranézett, és pont abban a pillanatban roppant kettőbe a házuk. Ezt látva a kisöreg is teljesen összetört és másnap meghalt.” (Ileana)
„Albérletben laktam a Chendi utca 99. szám alatt, hallottuk, ahogy a víz áttört a töltésen, de én nem mentem megnézni. Azt gondoltam, hogy olyan, mint a szülővárosomban, mikor kiöntött a patak, és bokáig érő vízben pancsoltunk. De ez nem olyan volt. Lefeküdtünk, és este 10-11 óra körül kopogtattak az ablakon, keljünk fel, mert jön a víz. Morajlás hallatszott, és nekikezdtünk összepakolni a holmiainkat, de a házinéni azt mondta, menjünk fel inkább a padlásra. […] Olyan sodrása volt a víznek, hogy mindent kivitt az udvarról, és kezdtek a házak is összedőlni. Borzalmas volt. Úgy kezdődött, hogy pár cserép bepotyogott a vízbe, majd egy nagy bumm, összedőlt […] Pénteken mondták, mikor még tovább esett az eső, hogy végünk van, de szerencsére nem így történt. Az eső után észrevettük, hogy kezd apadni a víz. Az állatok bőgtek a romokon, majd jött a péntek éjszaka. A szomszédok a cserepeket felhúzták, és kiabáltak egymásnak. Sötétben ültünk, mert az áramot már csütörtök reggel elvették. Az utca elejéről már pénteken mentették az embereket, de értünk csak szombat délben jöttek. Lejöttünk a padlásról, derékig ért a házban a víz. Kinyitották az ablakot, és beléptünk a csónakba, majd az utca elején átszálltunk egy traktorra. Úgy, vizesen, éhesen, reszkettünk a fáradtságtól. Elvittek egy iskolához bennünket, majd egy ismerős család elvitt a Hegyi útra. Mindenki segítőkész volt: kaptunk élelmet, ruhát, és hálát adtunk Istennek, hogy megmenekültünk” (Balla Éva)
„Emlékszem nagyon jól, öt éves voltam akkor. Apám jött haza – kint voltak a töltést erősíteni –, és mondta, hogy a Szamos áttörte a töltést, mennünk kell. A mostani sportiskolába menekültünk a három éves öcsémmel meg egy táskarádióval. Nagyapámért apám már derékig érő vízben ment vissza, mert nem akarta elhagyni a házat. Másik reggel, ahogy felébredtem, az ablakon kinézve egy kapuoszlopon egy cicát láttam, ami sehova sem tudott mozdulni, mivel a víz majdnem az oszlop tetejéig ért. Aznap a katonák átvittek a törvényszékkel szembeni iskolába, ahol már csak a hátsó bejáratnál állt a víz. Harmadnap, hogy apadt a víz, anyámmal meg öcsémmel együtt elvittek Felsőbányára, egy kórházba, ahol két hétig voltunk. Szörnyű élményrk. A sors fintora, hogy most, éppen ötven évre rá itt van a koronavírus.” (Gran Attila)
„Tíz éves voltam. A szüleimmel és a húgommal a házunk padlásán ért az éjszaka. Kb. hajnal után már a szüleim tudták, hogy nagy a baj. Már világos volt odakint, mikor a házunk összedőlt, csak a vízből kiálló tetőn tudtuk várni a csónakos katonákat, hogy a szomszéd ház padlására átvigyenek. Az a sáros, koszos, hideg víz mindenfelé tetemeket sodort, a körülöttünk összedőlő házak robaja pedig egy életre szóló szomorú emlék maradt.” (Apjok Gyöngyi)
További fényképekért és adatokért tekintse meg a Szatmár Megyei Múzeum virtuális kiállítását, melyet ide kattintva érhet el.
