Így élte túl Czikai Éva a Himalája túra megpróbáltatásait: a történet 2. része

Hogy miért is fagyoskodott Czikai Éva, a szatmári fodrásznő, a nulláról kezdő amatőr hegymászó -22 fokban a hegyen? S hogy miért érte meg olyan helyen túrázni, ahova a mentő baj esetén nem ér fel? Tekerjünk vissza a felkészülés végére, és folytassuk onnan, ahol abbahagytuk a sztorit. 

Czikai Éva valamilyen egészen más, de földközeli élményt keresett. Szerette volna a tenger adta nyugalmat és az aktív pihenés érzését megtapasztalni a szárazföldön is, ám a morden civilizációtól a lehető legmesszebb eső szegletben. Erre a Himalája, Nepál tökéletes célpont, a fizikai erőnlét és a technikai felkészültség szüksége már más tészta. De Éva erre is gondolt, és öt havi kemény edzés után a túrázás és a hegymászás már semmilyen akadályba nem ütközhetett – csak ha a félelembe, az ijedtségbe nem. Vágjunk bele tehát innen, vagyis a csoportos túra kezdetétől, már Nepálból.

Az Everest Basecamp 5363 méteren fekszik, kilenc napos túrára Lukla településtől, ahova a kirándulók repülővel érkeznek. Innen vezet fel az útja a hegymászó csoportnak a bázisra. A kilenc nap alatt csaknem 2700 métert másznak felfelé a céljukig, ugyan ennyit ereszkednek lefelé, és oda-vissza körülbelül 130 kilométert gyalogolnak.

A csapat, mellyel Éva a Basecamp felé vette az útját, egy kilenc fős társaság volt, különböző felkészültségi szintekkel. A túrát a közösségi élmény nem csak élvezetesebbé, de akár idegőrlőbbé is teheti. A többiek esetleges kimerültsége, az várás, a morgás – mind olyan tényezők, melyekkel az embernek meg kell bírkózni, és nem elég a saját fáradtságon felülkerekedni. A pozitív élménybe, a kikapcsolódás lehetőségébe, az élvezetbe zavarhatnak bele a többiek. És ebből a kilenc napos út során nem volt hiány. Bár, Éva erről is pozitív szellemben, nyitott hozzáállással mesélt, mint az út és az élmény része, az emberek sokszínűségének megtapasztalása.

Az út az Everest Basecamp felé nepáli települseken vezet keresztül, a kísérő a serpa, a csomagokat pedig a porterek viszik vagy a hátukon vagy állatok, yakok segítségével. Az egyik legnagyobb ilyen település, ahol a túrázók egy éjszakára általában meg is pihennek, az Namche Bazaar. Ezt a várost tartják a „serpák fővárosának”, mivel az emberek fő bevételi forrása itt a hegyi túravezetés. Meglepő élményekből itt sem volt hiány. Kiderült, hogy miért olyan különbözőek az egyes serpák házai: azok a hegyi vezetők, akik a magasabb hegyeket másszák, több fizetséget kapnak, melynek jelentős részét a saját házuk kibővítésére költik. A „kirándulók” az ő házaikban szállnak meg és a feleségük, illetve a családjuk látja el a vendégeket. A gyerekek a hideg időben is mezítláb szaladgálnak a kavicsos utcákon. És nem azért, mert nincs cipőjük. A szüleik a kicsikre azért nem adnak lábbelit, hogy a végtagjaik megszokják a hideget, a későbbiekben ne fagyjanak el a hegyen. A legjobb megélhetési forrás a serpa életmód, erre készítik fel a csemetéket, már ennyire apró kortól kezdve.

Egy napi pihenő után Czikai Éva és a csapat nekivágott a már kiesebb, egyre elhagyatottabb tájnak. A csoportos túrának igazándiból csak most jött a neheze! A sziklák uralta világban utóléri az embert a magára utaltság érzése. Ekkor adják fel a legtöbben. Az szinte élettelennek mondható környezetben ritkán, de egy-egy sírral is találkozhat a mászó. Nem feltétlen csak önhibájából maradhat ott az ember, emlékeztetnek a halmok az út előre nem látható veszélyeire. A nehéz pillanatok, a fáradtság, a rideg körülmények és a társaság adta kellemetlenségeken aki felül tud emelkedni, a tekintetét az útról képes a körülötte elterülő panorámára emelni, annak lélegzetelállító élményben lehet része. Ezért is készült fel olyan alaposan főszereplőnk az utazásra, hogy az élményt megélhesse, a pillanatot teljes valójában élvezhesse. 

Ahogyan a hegyóriások fehér mamutokként emelkednek az ösvény, a völgy fölé, úgy érzi magát az ember egyre kisebbnek a természetben. Egy-egy apró porszemként lépdelt előre a kilenc fős csapat, a serpák és a porterek az alaptábor felé. Miként egyre magasabbra értek, a növények lassankét elfogytak, a bátor kalandorok a sziklák világába, majd a hófedte csúcsok közé értek. A gleccserek között mászva a túrázó akarva akaratlan felfigyel a morajlásra. A több ezer éves, hol vakítóan fehér, máshol szürkés jég- és hótömeg folyamatos mozgásban van, töredezik. Az embert itt csak a természet ezer éves hangja és színtiszta ereje veszi körül. A mobiltelefonok térerő nélkül maradtak, a csapattagok áramot is csak napelemmel csiholhattak maguknak. Hősünk ekkor már szinte otthonosan érezte magát, és ekkor találta meg a keresett élményt. Már tudta: jó helyre jött.

Az Everest Basecamp nem egy luxusszálló a csillogó hegycsúcsok között. A lakhely a sátor. A hálózsák melegít csak a súlyos mínuszokban. A panoráma viszont, a véget nem érő morajlás, a bosszantó civilizáció és digitalizáció hiánya, az eltörpülés a természet elemi ereje mellett – ezek azok a tapasztalatok, melyekért Czikai Éva útnak indult. Az igazi megpróbáltatás azonban itt kezdődött el. A kilenc napnyi fáradtság, a megszokott étel, a meleg és a kényelem hiánya már meglehetősen rányomta a bélyegét Éva fizikumára, amikor az igazi célja felé vette az irányt. Az Island Peak nevű hegy meghódítása nem kis feladat, az amatőr hegymászók számára az a technikai csúcs, melyre gondolniuk szinte már nem is szabadna.

Főszereplőnk, amikor bakancslistáját a csúcsot feltűzte, még nem tudta, mibe vágja a fejszéjét. Erre az útra már csak ketten mentek, Éva és a serpa. A túravezető (serpa) a mászóval együtt túrázik, nem hagyhatja ott és nem siet előre, hiszen annak az élete múlhat a szakértői segítségen. Természetesenen, a vezető felelőssége is véges. A katasztrófát megelőzheti, de élet-halál küzdelem esetén sokat már nem tud tenni. Erre a vidékre már csak a madár látogat, sem mentő helikopterrel, sem más motoros járművel ide már feljönni nem lehet.

Az Island Peak alaptábora 5000 méter környékén helyezkedik el. Itt néhány narancssárga sátor fogadja a mászót. A madarak, a sziklák és a morajló didergés közepedte birkózik meg az ember azzal a magánnyal, ami a hegyek társaságában tör rá a modern világ lakójára. A valódi én megtapasztalása, a saját határok feszegetése az a próbatétel, amibe a bicskájuk már nagyon sokaknak beletört.

A narancssárga sátorban vár az éjszakai pihenés. A túrázó két réteg ruhát magára húz, a harmadikat és a bakancsot pedig a hálózsákba beteszi, a zipzárat orrig húzza. Így áll neki az alvásnak. Kelés hajnali 1 órakor, start legkésőbb kettőkor. Hogyan pihent Éva ennek a tudatában? Hát, nehezen. Arra ébredt éjjel 10 óra után valamikor, hogy alig kap levegőt. Valamiért nem megy, nem tágul a tüdeje – az első gond. Ahogyan a kilélegzett levegő párája a hálózsákra lecsapódott, úgy fagyott meg a mínusz 22 fokban, jégszarkofágot alkotva, s a lélegzetvételt ezzel lényegesen korlátozva. A szarkofágot Éva feltörte, közben az járt az eszében, hogy ez biztos csak egy kis klausztrofóbia, semmi egyéb, talán az oxigénhiány, de biztosan csak ennyi. A hajnal egy óra lassan érkezett el, mert pár órás forgolódás előzte meg. Kevés pihenéssel, némi ijedelemmel felvértezve esett neki hősünk és a túravezetője az Island Peak második szakaszának.

Ekkor következett a második probléma, a nagyobbik. Az akklimatizációs gond miatt fellépő koordinációs nehézségek egyre láthatóbbá váltak. A hegyi betegség nem csak a magasságból adódó nyomáskülönség és oxigénhiány miatt léphet fel, hanem a megromlott fizikai állapot miatt is. Éva ekkor már tízedik napja úton volt, s hiába az alapos felkészültség, a megtett út, a hideg és a megszokott élelem hiánya rengetegett kivett az amatőr hegymászóból. Az ekkor fellépő egészségügyi gátak a szervezési és a logisztikai mulasztásnak tudhatóak be. Mivel a mászó a szervező iroda útmutatását és órarendjét kell kövesse, nincs mit tennie, ha ilyen későn derül ki a mulasztás. Mulasztás olyan értelemben, hogy a bakancslistás vágyott cél, az Island Peak meghódítását Éva számára, tudván a mászói tapasztalatairól, mégis második célpontként tűzték a naptárba. 

A hegytető alatt 700 méterrel, az előbbiek miatt, Évát sajnos utólérte az akklimatizációs betegség tünetegyüttese. Nem szédült, nem émelygett, mégis máshova lépett, mint ahova szeretett volna. Itt lépett közbe a serpa. Fél óra csendes vizsgálódás után megállította a főhősünket és a szemébe nézett. Látta, hogy a helyzett jobb nem lesz. Elmondta, hogy mi a helyzet, majd feltette az egyik legnehezebb eldöntendő kérdést. A helyzet ez volt: még két órányi lazább szakaszt követően elérkeznek oda, ahol inkább a technikai tudásra és a pontos mozdulatokra lesz szükség. Abban az állapotban viszont Czikai Éva számára lehetetlenné vált a csúcstámadás. A kérdés pedig: folytassák-e az utat? Igen vagy nem?

Az egészségügyi állapotának megőrzését szem előtt tartva főszereplőnk a visszatérést választotta. A csúcs előtt 1 nappal és 700 méterrel fordultak vissza. A lefelé vezető út eseménytelenül telt, de megbánásnak helye nem volt, a túravezetővel már ekkor a következő próbálkozás helyes megtervezéséről beszélgettek. Mert az biztos, hogy a bakancslistás Island Peak csúcsra Czikai Éva, a nulláról kezdő amatőr hegymászó rövidesen megint visszatér. 

És akkor meghódítja, az már tuti!