Halottainkra emlékezünk

A járdára, flaszterre hulló levelek színkavalkádját látva elgondolkodhatunk azon, hogy a természet mekkora pompával, milyen szépen és méltóságosan tud viszonyulni az ELMÚLÁS tényéhez.

Ezzel szemben az ember soha nem tud megbékélni a halállal, a „nincs továbbal", nem tudja elfogadni azt, hogy itthagyja szeretteit, hogy itthagyják őket szeretteik - pedig ez a földi rend, mióta világ a világ. Jól is van ez így: tehetjük rögtön hozzá. Hiszen, ha nem tiltakoznánk az elmúlás ténye ellen, talán minden hiábavalóvá válna életünkben, értelmét vesztené minden cselekedetünk, értelmetlen lenne, hogy bármit is tervezzünk. Az istenhívők, akárcsak a természet, tudják: van Feltámadás, de ők is szívfájdalommal hagyják itt egy élet munkáját, párjukat, gyermekeiket, unokájukat. Ezekben a napokban Rájuk emlékezünk: azokra, akiknek köszönhetjük, hogy vagyunk, akik jelentettek valamit az életünkben. Akik, ha fizikálisan nincsenek is, mégis bennünk élnek tovább.

Velünk vannak a közös emlékek, mozdulataik, mosolyuk, bennünk ragyog tovább halottaknapi gyertyaként a szemükből egykoron visszatükröződött fény - ennek a jelképes üzenete legyen most a sírokon pislákoló láng. Jó lenne, ha nem csak egy évben egyszer, Halottak Napján emlékeznénk rájuk, és ünnepelnénk azt, hogy VOLTAK: minden áldott nap le kellene sepernünk lelkünkről - úgy, mint ezekben a napokban sírjaikról a leveleket - a fölösleges, rossz gondolatokat, és bennsőnkben állandóan táplálnunk kell emlékük gyertyalángját. Mert a halottaknapi gyertyagyújtás csak külsőség - az, hogy mennyire tiszteljük és szeretjük őket a síron túl is, egyáltalán nem ezen a napon dől el. Fel kell tennünk magunknak a kérdést minden pillanatban: méltóképpen őrizzük-e, adjuk-e tovább gyermekeinknek az ősök örökét. Azokét, akik a föld mélyén nyugszanak, de örökre velünk lesznek...

Koszorúkkal, mécsesekkel és emlékezőkkel teltek meg a temetők