Ha én mint cigány nem segítek a cigányoknak, akkor ki? Godzsa Zsolttal beszélgettünk

Godzsa Zsolt jelenleg roma szakértőként a Szatmár Megyei Tanács alkalmazásában áll, ezen felül a Pro Europa Romapárt Szatmár megyei szervezetének is oszlopos tagja, többek az ifjúsági szárnyat is vezeti. A járvány megjelenésekor az elsők között volt, akik támogatást nyújtottak a kritikus helyzetbe kerülő családoknak. Hogy mi motiválta nap mint nap? Többek között erről is beszélgettünk vele nemrégiben.

Szatmár.ro: Aki követi a közösségi oldaladat, láthatta, hogy szinte már az első percektől ott voltál azok mellett, akiknek e nehéz helyzetben nem volt mit az asztalra tenni. Alapélelmiszereket tartalmazó csomagokkal igyekeztél segíteni e valóban marginalizált helyzetben levő családokon. Honnan indult ez az egész kezdeményezés?

Zsolt: Miután megjelent a járvány és az államfőnk kihirdette a szükségállapotot, egyre többen jelezték felém, hogy ők tényleg be szeretnék betartani a korlátozásokat, viszont nem igazán tudják megtenni ezt, mert másképp nem jutnak élelemhez, éheznek a gyerekek. Én azonnal mentem és megkerestem a főnökömet, aki nem más, mint Pataki Csaba, a megyei tanács elnöke. Elmeséltem a helyzetet, és arra kértem, hogy próbáljunk találni egy megoldást. Nagyon nyitott volt, de elmondta, meg van kötve a keze, és addig, amíg nem jön egy kormányzati határozat, mely lehetővé teszi a vésztartalékok felhasználását e célokra, nem lehet tenni semmit. Emellett felvettem minden polgármesterrel a kapcsolatot, akivel csak lehetett, de ebből az irányból is ugyanazt a választ kaptam: ameddig nincs rendelet, addig ők sem tudnak lépni. Eléggé elkeserített ez a dolog, viszont tudtam, hogy akkor nekem kell találnom egy megoldást.

Én minden év karácsonyán szoktam egy adománygyűjtést szervezni, mely eddig egészen jól működött, mindig tudtunk több rászoruló családon is segíteni. Ebből kiindulva azt gondoltam, hogy indítok egy kihívást, hiszen mindenki láthatja, mostanában tele vannak a közösségi oldalak mindenféle hülye challenge-ekkel. Viszont az én kihívásom másról szólt. Arról, hogy maradjunk emberek egy embertelen időszakban, és segítsük mindazokat, akik most rosszabb helyzetbe kerültek, mint valaha.

Meghirdettem a dolgot, viszont nem jelentkezett senki sem, tehát eldöntöttem, hogy elkezdem az egészet egyedül, saját pénzből. Néhány képet megosztottam a közösségi oldalamon is, az emberek pedig látták, hogy itt tényleg kiszolgáltatott helyzetben levő emberekről van szó, ezért egyre többen jelentkeztek, hogy ők is szeretnének segíteni. Összesen több mint 4 ezer lejt gyűjtöttem, ebből 15 településre, 214 családhoz jutottam el. Ez kb. 1100 embert jelent, melynek 60 százaléka gyerek. 

Voltak olyan községek, ahol a cigánysoron egymás mellett él akár 40-50 család is, viszont a korlátozott anyagi források miatt muszáj volt kiválasztanunk azt a néhányat, akinek a leginkább szüksége van a csomagra. A többiekkel pedig meg kellett értetnem, hogy ők miért nem kapnak. Nem volt könnyű feladat, talán ha nem lettem volna én is cigány, nem is értették volna meg. Azt mondtam nekik, „Figyeljetek ide, nektek még van egy szelet kenyér az asztalon, nekik már nincs. Engedjétek meg, hogy ezt most oda adjam, ahol tényleg szükség van rá.” Nem volt könnyű, de megértették. Ugyanakkor mindenképp fontos elmondani, hogy nem szeretnék rendszert csinálni ebből az adományozásból, mert nem hiszem, hogy ez az integráció kulcsa.

Szatmár.ro: Mi motivált téged, hogy ezt a kihívást elindítsd? Mi adott erőt ahhoz, hogy akkor is csináld, amikor eleinte egyedül kellett helytállnod?

Zsolti: Őszintén szólva mindig is ott volt a fejemben a kérdés, hogy ha én mint cigány nem segítek a cigányoknak, akkor ki. Várjunk a magyarokra vagy a románokra? Nem, megpróbálom én kezembe venni a helyzetet.

Szatmár.ro: Milyen visszajelzéseket kaptál a kezdeményezéseddel kapcsolatban?

Zsolti: Mondhatnám, hogy túlnyomó többségében pozitív visszajelzések érkeztek felém, de azért akadt negatív vélemény is. Például sokan felelőssé próbálnak minket tenni azért, hogy ennyire terjed a járvány. Nem akarok elfogult lenni, bevallom, hogy tényleg mi vagyunk az a réteg, akik a legkevésbé tartják be ezt a kijárási tilalmat [Az interjú még a szükségállapot idején került rögzítésre. - a szerk.], de nem lehet felelőssé tenni egy egész etnikumot annak néhány tagja miatt. Nem szabad általánosítani, nem szabad megbélyegezni.

Szatmár.ro: Ebben egyetértünk. Viszont ha már a stigmatizációnál tartunk, megkérdezném, hogy szerinted mi az oka annak, hogy a roma közösség jelentős része mélyszegénységben él, és kénytelen elviselni annak minden nyűgjét-baját?

Zsolti: Ez egy ördögi kör, melynek megértéséhez vissza kell mennünk a nem is olyan régmúltba. Az 1850-es évek elején szabadították fel a cigányságot a rabszolgaságból, és én úgy gondolom, még mindig nem hevertük ki a múlt sebeit. Több időre lenne szükségünk, talán egy kicsivel több támogatásra, megértésre. Le kellene szokni az általánosításról, és esélyt kellene adni arra, hogy mi is beilleszkedhessünk.

Szatmár.ro: Mit gondolsz, mi a legnagyobb akadálya annak, hogy valaki sikeresen és végleg kikerülhessen ebből a helyzetből? Mennyire nehezítik meg az előrelépést a negatív sztereotípiák?

Zsolti: Természetesen nagyon nagy szerepük van az ilyen jellegű sztereotípiáknak. Ha azt mondom, cigány, mi jut mindenkinek az eszébe? Hogy büdős, koszos, analfabéta, tetves, tolvaj, stb. Én magam is találkoztam ezekkel az előítéletekkel. Az általános iskola elvégzése után a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban tanultam, majd sikeresen elvégeztem a BBTE közigazgatási képzését is, viszont mindenhol nagyon meg kellett dolgoznom azért, hogy elismerjenek. Legalább kétszer-háromszor annyit kellett letennem az asztalra, hogy kivívjam a tanár bizalmát. Nagyon nehéz ilyen körülmények között helytállni, és sokan épp emiatt adják fel. Gyakran érzékeltetik a gyerekekkel, hogy ők kevesebbet érnek, mint a többi, és soha nem érhetik el azt a szintet, mint ők. Az ilyen helyzetekre viszont legtöbbször visszatámadással reagál a cigányság, mely által még inkább ellenszenvet váltunk ki a többségben, és megint ott vagyunk, ahol a part szakad.

Szatmar.ro: Mi volna hát a hosszú távú megoldása mindennek?

Zsolti: Az első és legfontosabb az volna, hogy a többség nyitottabb legyen és felhagyjon az általánosítással, de ehhez persze ránk is szükség van. Nekünk is nyitottabbnak, megértőbbnek kellene lennünk a többség felé, és meg kellene értenünk azt, hogy nem csak jogaink vannak, hanem kötelességeink is.

Az integráció másik kulcsa pedig egyértelműen az oktatás és a nehéz, kétkezű munka. Ez alatt azt értem, hogy a romaságnak egy része kiküszöböli a munkát, és keres könnyebb megélhetőségi lehetőséget. Ebben mindenképp változtatnunk kéne. Ugyanakkor nem hagyhatom szó nélkül a munkaerőpiacon tapasztalható diszkriminációt sem. Sokkal könnyebben felvesznek egy helyre egy magyart vagy egy románt, mint egy cigányt. Ha pedig visszautasítanak háromszor-négyszer, már nem akarjuk megpróbálni ötödjére is. Pedig meg kellene, egészen addig, amíg nem sikerül, és be tudjuk bizonyítani, hogy hibásan ítéltek meg minket.

Úgy gondolom, hogy többet kellene beszélni, és leginkább, közösen kellene beszélni a hátrányos helyzetű megkülönböztetésről, azaz bevonva a cigányokat is. Tehát az egyik legnagyobb gond a kommunikáció hiánya, illetve a döntéshozatalból való kihagyás. Úgy döntenek a cigányokat érintő kérdésekben, hogy nem is hallgatják meg őket, holott ők tudják a legjobban, milyen problémákkal szembesülnek a leginkább. Épp ezért örülök, hogy legalább a munkahelyemen hallható vagyok, elmondhatom a véleményem egy-egy kérdésben.

Szatmár.ro: Említetted az oktatást, mint az integráció egyik legfontosabb kulcsa. Viszont sajnos tény és való, hogy a cigány közösségekben magas az iskolaelhagyás aránya. Mit lehet ez ellen tenni, vagy mit tudsz te személyesen tenni ennek csökkentése érdekében?

Zsolti: Nagyon sokszor keresem fel az iskolákat, és nem csak az iskolaigazgatóval és a gyerekekkel tanácskozom, de akár a szülőket is berendelem. Nekik is meg kell érteniük, hogy miért olyan fontos az oktatás, miért kell odafigyelni a gyerekek tanulmányaira. Én személy szerint nagyon egyenes vagyok velük. „Tetszik, amilyen helyzetben vagy? Tetszik, hogy egyik napról a másikra élsz? Hogy egy analfabéta vagy? Tetszik, hogy ez az életmódod? Azt akarod, hogy a gyerekedre is ez várjon? Ha nem, akkor tegyél róla. Annyival támogasd, hogy legalább reggelente elküldöd az iskolába” – keménynek hangzik, de az idősebb generációval ilyen határozottnak kell lenni. Meg kell találni azt a formát, ahogy a leghatékonyabb a kommunikáció. Továbbá fontos az is, hogy egy velük egy közösségbe tartozótól hallják ezt az üzenetet, és hogy példákat állítsunk előttük. Úgy gondolom, én is csak így tudok hiteles maradni, hogy nem csak az egyetemet végeztem el, de azóta számos más tanfolyamon is részt vettem, hogy továbbképezzem magam.

Ha pedig már oktatásnál tartunk, akkor hadd meséljem, el hogy minden évben szervezek egy egyhetes, teljesen ingyenes tábort, melyen a megye legjobb tanulói vehetnek részt. Ennek során tanulunk a kultúránkról, hagyományainkról, történelmünkről és persze a roma nyelvről. Meghívott szakértők tartják az elméleti előadásokat, de vannak különféle sportprogramok, illetve egészségügyi és szexuális felvilágosítás is. A líceumba járó lányoknak ez bizony már nagyon fontos, hiszen 14-15 évesen már úgymond férjhez mennek. Ez azt jelenti, hogy összeköltözik az emberrel, élettársi kapcsolatban vannak, de nálunk az már férjhez menésnek számít. Nagyon nagy hatással van a tábor a gyerekekre, sokan azért tanulnak egész évben, hogy év végén be tudjanak kerülni a táborba, és együtt lehessenek olyan kaliberű gyerekekkel, mint ők maguk. 

És büszkén mondhatom, hogy végre beérni látszik a munkánk gyümölcse, hiszen az elmúlt 10 évben 7-800 fiatalnak segítettünk bekerülni valamelyik közép- vagy szakiskolába, illetve egyre többen szereznek egyetemi diplomát is. Talán másoknak ez nem egy nagy szám, viszont nekünk hatalmas.

Ez egy nagyszerű végszó, köszönöm, hogy mindezt megosztottad a Szatmár.ro olvasóival is.