2015-10-12 10:49:42• hírek • Szatmar.ro

Ez a barátság - A szatmári látogatás ferencvárosi szemmel

A Ferencváros-Szatmár projekt részeként a Partiumba, azon belül Szatmárnémetibe látogatott a Ferencváros. A program részeként Túrterebesen edzést tartottak a fiatal szatmári kézilabdaedzőknek, majd Szatmárnémetiben, a Református Gimnáziumban találkoztak a Fradi-szurkolókkal. Hogy milyen emlékekkel, élményekkel és érzésekkel távoztak, arról Czégány Pál, az FTC médiamegjelenéséért felelős FradiMédia vezetője írt szubjektív beszámolót a Fradi.hu hivatalos honlapja. Az alábbiakban ez olvasható.

Pénteken kora reggel három ferencvárosi különítmény indult el a Népligeti Edzőközpontból. Az egyik kisbuszban Elek Gábor vezetésével a kézilabdázók, a másikban a klubvezetés mellett többek között Sike András és Lisztes Krisztián ült, míg a harmadik stábban a Fradi Shop és a FradiMédia kollégái indultak útnak az országjáró Fradi minibusz kíséretében.

Hazamentünk, de egy országhatáron át kellett kelnünk, az úti cél a Partium, azon belül is Túrterebes, valamint Szatmárnémeti volt. Az apropó pedig a Ferencváros-Szatmár projekt, amelynek alapötlete két és fél évvel ezelőtt pattant ki Kiss Zoltán fejéből, amit az akkor a ferencvárosi kézilabdában dolgozó Novák Andrással - aki jelenleg a Magyar Kézilabda Szövetség főtitkára - gondoltak tovább. Az alapgondolat célja - és itt a fradi.hu korabeli cikkét hívjuk segítségül - a határon átnyúló civil kapcsolatok erősítése és sportszakmai kapcsolatok kialakítása, továbbá a résztvevő klubok kézilabda utánpótlásának fejlesztése, fiatal tehetségek felkutatása, kinevelése, menedzselése, a klubok utánpótlást érintő szakmai munkájának koordinálása és az edzői munka összehangolása volt. A végső cél egy olyan leány kézilabda bázis létrehozása, amely erősíti a tájegység kézilabda iránti szeretetét. Azóta a projekt száguld előre, már nem csak a Ferencváros utazott a régióba, hanem vendégeket is tudtunk fogadni a Népligetben - határon innen és túlról egyaránt.

Az ötletet a felek 2014. augusztusában szerződésben rögzítették, a projekt szakmai koordinátora a Ferencváros lett.

Iskola a határon

Szeptember 9-én a kora reggeli pár órás utazást követően a Fradi-minibusz előbb elfoglalta helyét a Szatmárnémeti Református Gimnázium udvarában, majd szinte ezzel egy időben a közel 30 km-re levő Túrterebesben megkezdődött az a szakmai továbbképzés, amely az aznapi látogatás valódi apropóját adta. A program első pontjaként a kétszeres KEK-győztes, valamint az aktuális magyar bajnok ferencvárosi női kézilabda-csapat trénere, Elek Gábor tartott elméleti képzést a helyi általános iskolában, majd a résztvevők a tornaterem felé vették az irányt. A helyi általános iskola egyébként egy impozáns kastélyban kapott helyet, amit egykor a Perényi család birtokolt.

- Az előző rendszer évei alatt államosították a kastélyt, azóta általános iskolaként működik az épület - ezt már egy erős, magas növésű, határozott arcvonalakkal rendelkező ember, Túrterebes polgármestere, Gyákon György mondta. A határon túli magyarok lélekállapotát első, közel tíz évvel ezelőtti erdélyi látogatásom óta megkülönböztetett figyelemmel követem. A trianoni diktátum óta megszilárdított határvonal mögött rekedt magyarok élete, sorsa sosem hagyott nyugodni. Persze, nem szolgasorba taszított, elgyengült emberek a határon túli társaink, erősek, határozottak és egyenesek - és főként ez utóbbiból meríthetne rengeteget az anyaország lakossága. Mert, ami ott piros, az valóban piros, ami 14, az véletlenül sem 13 vagy 15. Ez az erős, élethez való attitűd mindig lenyűgözött, de szinte kivétel nélkül minden látogatás alkalmával tapasztaltam valami elfojtott szomorúságot. Olykor a mosolyok mögött is. Mert, ahogy bemutatkoztam a polgármesternek, majd elkészítettem egy képet róla, szinte azonnal lejegyeztem a nevét, el ne felejtsem, mert látogatásunk első pár órájában a táj, az épületek, a szatmári iskola udvarán futballozó kölykök révén annyi élményt kaptam, egyik csodálkozásból a másikba estem. A nyitott, de kemény polgármester kíváncsian figyelte, ahogy lejegyzem nevét, majd olyan boldogan vette tudomásul, hogy elsőre, hiba nélkül sikerült a dolog, azonnal kivirult az arca. Egy ennyire hétköznapi dolog is boldoggá tudta tenni, mert mint megtudom, a románok nem nagyon boldogulnak a nevével. A polgármester mosolyog, és abban a mosolyban benne volt életének minden olyan küzdelme, amit magyarként kellett megélnie szülőföldjén.

Világklasszis fradisták Túrterebesen

Az alig ötven méteres sétát gyorsan megtesszük, ahogy közeledünk, úgy nő a tornacsarnok a szemünkben. Elsőre nem értettem, hogy egy párezres településnek miért kell egy ekkora csarnok, de aztán megtudom, hogy több tucat hasonló épült a megyében. Ezeknek a sabloncsarnokoknak a nagyszerűsége az egyszerűségükben rejlik: fedett, tiszta, rendezett, nincsenek benne hatalmas kijelzők, sajtóterem, vagy bármi, amit elképzelne az ember, viszont sportra ennél alkalmasabb nem létezik.

Egy ilyen csarnok a ferencvárosi kézilabdában is nagy segítség lenne, hallom valahonnan, mert időközben már több fradista is ott várakozik az oldalvonal mellett. Még tart egy bemutatóedzés, de Elek Gábor környezetében ott van Pádár Ildikó és Vérten Orsolya, éppen a tréning anyagát beszélik át. A következő gyakorlás az övék, kezükben síp, papír, jó látni, hogy alig várják a gyakorlás kezdetét.

Szivacslabdával edzenek a kislányok, tehát a kézilabda alapjait tanulják, de fogékonyak, ahogy elkezdődik „Párduc" és Orsi edzése, a kis vékony lábakon álló csenevész gyerkőcök is szép fegyelemről tesznek tanúbizonyságot. Nem biztos, hogy tudják, ki ez a két ferencvárosi egyenfelszerelésben oktató néni, de egy napon talán majd büszkén gondolnak vissza arra, hogy két világklasszis tanította őket a kézilabdázásra. Mert a Ferencváros-Szatmár projektben fontos a szakmai képzés, de mégis talán ennél is fontosabb az, ami a Népliget alapelve is. Hogy a gyerekek lehetőleg minél jobb környezetben, minél jobb szakemberektől tanulhassák el sportjaik alapjait, és azok se kallódjanak el, akik nem lesznek élsportolók. A projekt további célja, hogy a civil összefogás, együttgondolkodás erősödjön, hogy barátságok köttessenek a határvonal két oldalán fekvő régiók és a Ferencváros között.

Ez utóbbi nem lesz nehéz. Mióta elhagytuk Szatmárnémeti tábláját a délelőtt folyamán, csak kedves, segítőkész emberekkel találkoztunk. Mindez Túrterebesen fokozódott, Pádár Ildi és Vérten Orsi edzését nagy taps fogadta, a résztvevő szakemberek és a gyerekek összeálltak egy csoportképre. Mi több, a trénerek Elek Gábor vezetésével egy, a meccseink előtt megszokott körbe is összegyűltek: 3, 2, 1. Fradi!

Máté, az örökmozgó

Az edzés kora délután ért véget, sietnünk kellett, hiszen Szatmárnémetiben helyi idő szerint 17 órára volt meghirdetve egy közönségtalálkozó. Amikor visszaértünk az iskola udvarára, akkor az udvaron már csak egy gyerek focizott, miközben a Fradi-minibusz szép forgalmat bonyolított le, fogytak a mezek, sálak, és már a harmadik, a Lisztes Krisztián-féle kisbusz is befutott Budapestről.

Jómagam kihasználva a pár perc szünetet azonnal a labda és a kissrác felé vettem az irányt. A kis nebulót Máténak hívták, és valójában már leírni is unalmas, de ha kell ezerszer is: olyan tiszta tekintettel nézett rám, amiért a legtöbbször nekem ide kell utaznom. A Partium és Erdély számomra a tisztaság jelképe.

Máté tekintetében azonban nem csak tisztaság, hanem egy egészséges zsiványság is volt, így hamar megértettük magunkat a pályán. Belsővel remekül vette le a labdát, a bal lábon és a teli rüsztös lövéseken még kicsit dolgozni kell, de amennyi erő van benne, nem lesz gond. Jellemző, hogy Mátét megkértem, csak egy picit ne mozogjon, hadd készítsek róla egy fotót. Arra már csak Budapesten jöttem rá, a hibát ott követtem el, hogy a kezében hagytam a labdát.

Imádunk ide járni

Ekkor megérkezett Rácz Ervin-Lajos, az egyik helyi lelkipásztor, aki - mint utóbb kiderült - új barátom, Máté édesapja. Mátétól elköszöntem, és az ekkor egyesült ferencvárosi különítményhez csapódtam. Bámulatos sportemberek jöttek el Szatmárnémetibe: Pádár Ildikó, Vérten Orsolya és Elek Gábor mellett ekkor már ott sétált a közel 500 éves iskola folyosóján Sike András, valamint Lisztes Krisztián is. A klubot Nyíri Zoltán operatív igazgató mellett Bognár László, az FTC kézilabda szakosztályának ügyvezető igazgatója, valamint Király Sándor férfi szakágvezető, a Ferencváros-Szatmár projekt vezetője képviselte.

A kedves házigazdák megmutatták Kelet-Európa talán egyik legszebb tanári szobáját, amit csodálatos falfestmények borítottak mindenfelé. A bámulatos termet az „átkosban" egyébként egyszerű szertárnak használták... Rövid, ám annál felemelőbb idegenvezetésünk során még Szatmárnémeti egy fontos büszkeségébe, a Láncos templomba is ellátogattunk, és időközben az is kiderült, hogy az NB I-es csapatunk orvosa, Reha Gábor is szatmárnémeti, tehát még egy erős kötődési pontot találtunk a 100 ezres lélekszámú város és a Ferencváros között.

A túra végén már közel száz fő várakozott a gimnázium udvarán. Amíg az iskola tornaterme felé haladtunk, addig Mátéval belefért egy kényszerítő, amit ő góllal fejezett be, majd már a tornateremben szépen, csendben, illedelmesen minden résztvevő helyet foglalt. Minden szó felesleges volna: látták volna az emberek szemét... Hogy mit jelentett nekik a Ferencváros látogatása? Mit jelent egy hajdúsági fradistának, ha Debrecenben játszik a Fradi? Talán mindenki fel tudja magában idézni azt a pillanatot, amikor először látott életében egy híres sportolót, netán éppen a saját példaképét. Nos, abban a kis tornateremben sok ember életében most először találkozhatott a Bajnokok Ligája hősével, Lisztes Krisztiánnal, vagy a világklasszis Pádár Ildikóval, az olimpiai bajnok Sike Andrással. A magyarországi sportértékrendszerhez képest egyébként meglepő volt, hogy bár a futball volt a beszélgetés fő fonala, mégis a többi szakosztállyal kapcsolatosan is értő, remek, a magyar sportesemények sajtótájékoztatóiról borzalmasan hiányzó okos kérdések jöttek sorra-sorra. Különösen a kézilabda terén érződött a helyiek szakmai hozzáértése, amit a beszélgetés végén Elek Gábor is megerősített.

- Imádok ide jönni - nem véletlenül tette hozzá.

A tornatermi csoda

A délelőtti érzésem, hogy nincs kedvem „agyalni", csak élvezni a környezetet, az emberek kedvességét, megélni, hogy valami fontos és nagy dolog történik körülöttem, a közönségtalálkozó alatt kiteljesedett. Talán másfél, talán két óráig tartott a párbeszéd, nem tudom. Az biztos csak, hogy az elején még odafigyelt magára a közönség. A szervezők a nap folyamán azt mondták nekem, az előző rendszer fojtogató ujjai még ennyi évvel a rendszerváltás után is tetten érhetők az emberek köznapi viselkedésében. A kezdeti feszengés észrevétlenül illant el, nem csak a kérdezők, hanem maguk a válaszolók is élvezettel meséltek. Háromszor-négyszer Máté is mellém ült - egyébként vagy focizott, vagy az emeleten bukfencezett -, többször láttam, keres a szemével, akkor már ott volt a kezében az a kulcstartó, amin a Groupama Aréna és az előtte levő sas látható. Elképedt arccal nézett rám, amikor elmondtam, hogy a valóságban mekkora is az a sas. Megkérdezte, hogy Budapesten élek-e, és amikor igennel feleltem kétségbeesetten kérdezett vissza:

- Ugye jössz még majd ide?

Egy pillanatra, másodpercre lefagytam. Ez egy komoly kérdés volt, tudtam, amit mondok, annak úgy is kell lennie. Egy pillanat volt az egész, Máté pedig nem engedett el a szemeivel.

- Igen - suttogtam neki, mert közben még tartott a közönségtalálkozó. És igen, vissza fogok térni. Ami ennél sokkal fontosabb, a Ferencváros is. Mert erre a dologra ráilleszthetjük a „projekt" jelzőt, nekivághatunk úgy, mint egy protokolláris eseménynek, de az a helyzet, hogy itt valami sokkal többről van szó. Azt a szeretetet, amelyet magyarként, ferencvárosiként Szatmárban kaptunk, nem lehet megfogalmazni. Alig száz ember gyűlt össze abban a szatmári tornateremben: mi az a Ferencváros, vagy akár a gimnázium, Szatmárnémeti, vagy az érintett két ország történelmében? Még az idejét sem tudjuk, meddig tartott az a kis tornatermi csoda, csak az biztos, hogy hamar este lett. Mindenki jó érzéssel a szívében állt fel a székéből.

- El nem tudjátok képzelni, milyen jó érzés, hogy eljöttetek hozzánk. Ugyanezt érzem akkor is, amikor én megyek Magyarországra, a Fradi meccseire. Nem csak most a Lisztes Krisztiánék, hanem a magyarországi fradisták is hihetetlenül kedvesek velünk - mondta az egyik résztvevő, és ahogy mondta, nem volt kérdés, hogy őszinték szavai.

Elkészültek a közös fotók, odakerült pár aláírás a mezekre. Máté már alig bírt ébren maradni - édesapja elmondta, reggel fél nyolc óta az iskolában, talpon van -, de a kezében még ott volt a labda. Megölelt, megbeszéltük, hogy legközelebb ő jön az édesapjával a stadionba, a Ferencváros mérkőzésére.

A szervezők még megvendégelték a fradista különítményt, a házigazdák a tenyerükön hordoztak mindenkit. Szólt az élő, magyar zene, a helyiekkel hamar tegező viszonyba kerültünk, egyre jöttek elő az újabb és újabb Fradival kapcsolatos történetek, vágyak, álmok. A Ferencváros elmúlt évekbeli fejlődését ugyanis Szatmárban is látják, örülnek neki, mi pedig annak örülnénk, ha ennek ők is a részesei lehetnek, így a barátságok mellett sok-sok budapesti meghívás is kiosztásra került. Alig várjuk, hogy szatmári barátaink eleget is tegyenek ennek!

Másnap kissé esős, ködös reggelre ébredt Szatmárnémeti. A ferencvárosi különítmény ismét háromfelé vált, Budapestet vették irányba, a Népligeti Edzőközpontot, a Ferencváros szívét.

Az összes ajándékot elosztogattuk, amit magunkkal vittünk, mégis, sokkal gazdagabban tértünk haza.

Kapcsolódó hírek:
Legfrissebb apróhirdetések:
További friss hírek:
Kiemelt hírek:
Valutaváltó:


Promó: