Esetek, sorsok, melyek mellett elmegyünk vagy elmennénk - de elmehetünk-e valójában?

Nem sokszor, sőt, valójában igazán ritkán írunk egyes szám első személyben. Ez esetben kivételt teszek, mert személyes, valós történetet elevenítek fel - s legvégén a kérdésemre igen is, választ várok! Választ az olvasótól, az embertől, a szatmár megyeitől.

Szombat este van. Egész napos fáradalmak után kis készülődés, egy gyors kávé, majd indulás - baráti találkozó a városban. Régen várt, vidám együttlétre siettünk párommal, s eszünkbe sem jutott komolykodni, az élet nagy dolgain morfondírozni az úton.

Mikor a régi központba értünk, átmentünk a zebrán, mi a Kazinczy-n visz át a korzóra. Előtte és közben sem néztünk szét különösebben, hisz este már keveseknek sietős a dolga. Átértük, lépteinket lassítva folytattuk utunkat és diskurzusunkat, mikor a háttérből női hangokat hallottunk. Amolyan formátlan, artikulátlan segélykiáltásokat, nyögést, fájdalmas vinnyogást. Megálltunk. A másodpercek nagyon megnyúltak. Nekünk időpontunk volt, foglalásunk egy közkedvelt, szép helyre. Vártak a barátok, mi pedig vártunk a következő jajszóra. Jött is hamar, mi pedig visszafordultunk ennek hallatán: "Valaki hívja a mentőket, hívják a mentőket!"

Képünk illusztráció

A sarkon befordulva láttuk, egy fiatal lány vagy nő összegörnyedve guggol a járdán, jajveszékel. Odamentünk, megszólítottuk. Közeledésünket látván lassan felegyenesedett, arrébb ment. Mentünk utána, megállítottuk. 

Egy kicsi lány vagy nő, kinek ruhája szakadt, piszkos és szedett-vedett. Összeverték - jobb szeme mellett egy seb félig letakarva - mert kötözésnek nem volt mondható - éktelenkedett. Már két méterről éreztük, hogy "rendszeres fogyasztó". Egy méterről szemébe nézve nem köszönt vissza a megszokott, józan tekintet. Sanyarúság, egy elveszett, figyelemre vágyó lélek nézett ránk a vissza.

Elővettük a telefont. Párom tárcsázta az 112-t. A lány ekkor látta, nincs rossz szándékunk. Már nem menekült, megállt. Fogta a gyomrát, kissé görnyedten várta, mi történik. Várt és figyelt. 

Az 112 ügyfélszolgálata felvette, párom elhadarta a történetet, s megkezdődött a "faggatás". Háromszor diktálta be jól artikuláltan, tökéletes román nyelven, hol vagyunk s miért vagyunk ott. Megértették. Ezt követően a sérült nemét, nevét, korát, sérülésének okát és idejét tudakolták, valamint a panaszok fennállásának idejére is kiváncsiak voltak. Annyival köszöntek el, hogy küldik az illetékeseket. Alaposak voltak, az biztos. Szinte idegesítően alaposak. 

- Kis kitérő: itt az első kérdésem. Tapasztaltak-e már Önök is hasonlót, mikor gyors segítségre lenne szükségük, s az életmentő hívás is minimum 5 percig tart? -

Képünk illusztráció.

Visszatérve a történet főhőséhez - azt vettük észre, amint többet és többet kérdezgettük hogyléte felől, jobban és jobban érezte magát. Megfogyatkoztak a panaszok, a jajveszékelésből és kiabálásból halk sóhajok lettek. Élénkebb lett a tekintete. Felegyenesedve állt, fürkészett minket és az utcát. Visszatért belé az élet, mondhatni. Amúgy semmit nem kért, semmit nem mondott egyebet, csak és kizárólag annyit, amennyit kellett. Megtudtuk, hogy összeverték az ismerősei. Azt már nem, hogy miért. Majd hozzátette, két napja fájt a gyomra. Ott is megütötték. A mentő látta, de nem vitték be. Ennyi a sztori a részéről. S hirtelen észrevette (az állítólagos) apját a másik oldalon biciklizni. S, hogy "az az ő apja ott, ott megy, a biciklin ott megy arra" motyogta az orra alatt, mi pedig marasztaltuk, ha már kihívtuk a mentőket. Végül megvárta őket velünk. 7 perc alatt kiért a rendőrség.

Mentőket kértünk rosszulléthez, jöttek a rend őrei. Kiszállt a két biztosúr, bemutatkoztak és elkérték az egyikőnk személyijét. Velem az egyik, párommal és a lánnyal a másik beszélt. Gyorsan kiderült, hogy a "hölgyike" "visszatérő kliens" náluk. Amúgy 32 éves (mi 15-17-nek néztük a 150 centis, 40 kilós termettel).

El is mesélték, hogy aznap, szombat délelőtt is volt vele gondjuk, mert akkor is megverték. "Jó" társaságba keveredett hajléktalan nő, aki nem mellesleg iszik, füvezik és szipuzik is. Mikor mi akad. A rávalót nem tudjuk, honnan és hogyan keresi meg - de rá sem kérdeztünk. Elég azt sejteni.

A rendőrök azt is elmesélték, hogy szerencsétlennel havonta többször van gond. Vagy ő csinál valamit, vagy elpáholják. Nincs hova mennie, függő és pszichiátriai eset. Ha beutalják a kórházba, három nap után ki is engedik, mert eddig nem került attól súlyosabb állapotba. A pszichiátrián is volt már bent, de kiengedték. Vissza az utcára. S a sorsa ebben a szombati esetben sem lehetett más.

Képünk illusztráció.

Mikor mi eljöttünk, az egyenruhások - akikről meg kell jegyezni, hogy diplomatikus és tisztelettudó emberek - megígérték, megvárják a mentőt a szerencsétlenül járt lánnyal. Ezzel a tudattal hagytuk ott, mert mi egyebet tehettünk volna még? - ez a második kérdésem mindazoknak, kik több tapasztalattal rendelkeznek az ügyben.

A helyszínről távozván felborzolt kedéllyel siettünk a baráti találkozóra, a szép és forgalmas vendéglátóhelyre a város szívében. Úton-útfélen elmentünk pár hajléktalan (vagy legalább is annak vélt) egyén mellett. Ők nem panaszkodtak, nem nyögtek és nem kérték a segítségünket. Csak egyetlen hasonlóság volt főhősnőnk és a többiek között: az az elveszett, figyeleméhes tekintet, kis szomorúsággal és érdektelenséggel fűszerezve. S mi elmentünk mellettük, mert siettünk. Vártak ránk a barátok a helyen. Foglalásunk volt. 

S szembe jött még egy, s még egy szerencsétlen sorsú ember. Feltűnően sok azon az estén. Egyikük sem guggolt fájdalmában, és nem is egyenesedtek fel, mert feléjük tartottunk. Csak álltak egy helyben, vagy kukáztak, vagy csikkeket vadásztak a bárok ajtaja mellett. Bennünk pedig vegyes érzelmek kavarogtak percekkel az eset után is - hiszen látszott a lányon, hogy a nagy fájdalom, a görcs eloszlott, mihelyts felé fordultunk. Majd' fél óra elment az esténkből, mert rászántuk egy tetszbetegre. Egy szerencsétlen hajléktalanra, akinek nincs fedele és nincs kenyere. Egy drogos, iszákos nőre. Egy elesett, elveszett, összevert szatmárira. Egy hazugra. Egy lecsúszott szegényre. Egy embertársunkra.

Tépelődés: ha elmegyünk mellette, lehet másnap a hullaházban keresik - vagy sem. Ha elmegyünk mellette, nekünk van egy jó esténk a rég kiérdemelt szabadidőnkben. Ha megállunk segíteni, ki tudja, talán órákig is eltarthat.

Képünk illusztráció.

Végső talányként kérdezem: Önök megállnának-e? Megálltak-e már valakinek - mit áldoztak fel azzal? S látván a tettetést, a figyeleméhséget, milyen érzésekkel zárnák le ezt a történetet magukban?

Segítsünk, de kinek és milyen módon? Hol végződik az egyéni, és kezdődik a társadalmi felelősségvállalás ezügyben? 

Kezdjünk el beszélgetni, tanulni egymás gondolataiból, okulni a másik tetteiből, mert maguktól a dolgok nem változnak! Maguktól nem, csak magunktól.