2017. június. 26., hétfő
Névnap:
2010-05-14 11:40:32• hírek • Baranyai Attila

Emberek az áradatban

Baranyai Attila írásával emlékezünk meg az 1970-es árvízre, mely napokon keresztül pusztított Szatmárnémetiben. Családok vesztették el ekkor mindenüket, házak dőltek össze, a hömpölygő ár pedig emberéleteket is kioltott. Az illusztrációként használt fotókat a Polgármesteri hivatal bocsájtotta rendelkezésünkre.

...1970 tavaszát írjuk. Esik az eső Szatmáron és a környéken. Esett az áprilisi eső, most esik a májusi eső. Esik szakadatlanul és megállíthatatlanul. Hány napja is esik már, senki nem számolja. Csak bámuljuk az iskolaablakból az esőt, a szakadatlanul vonuló vastag, sötét felhőket. Homályos iskolafolyosón tolongunk szünetben is, mert kint folyton esik az eső...Napot nem látunk jó ideje, mert örökké jönnek a sötétebbnél-sötétebb esőfelhők... Majd jönnek a sötét, vésztjósló hírek arról, hogy szemlátomást nő a Szamos, nagyon nagy a Szamos. Árvízről suttognak aggodalmas arcú felnőttek otthon és izgalommal suttognak a gyerekek az iskolában a "tengerré" duzzadt Szamosról... Május 14-én délelőtt, egy lyukasórát követően beszólnak a tanárok az osztályba: pakoljunk gyorsan, és menjen mindenki haza, mert a gát kiszakadhat a Szamoson.

- Na és, nagy dolog - hősködtünk egymásnak,- akkor mi lesz? Aztán később: -lássuk csak saját szemünkkel, miről is van itt szó.

Nem haza mentünk hát, hanem csoportba verődtünk, és mentünk megnézni a vizet. Hajtott bennünket a 13 éves kamaszok kíváncsisága. A strand környékére igyekeztünk, közben találgattunk hangoskodva: vajon ahol eddig lejártunk fürödni a Szamosra megvan-e a stég, vajon hol fogunk majd lejárni nyáron, ha elvitte a víz, hisz nemsokára itt van a vakáció, már alig egy hónap van addig... A Szamos töltéshez közeli Bányai úton szoktalanul nagy sürgés-forgás volt: teherautók jöttek-mentek, kihegyezett cölöpöket, homokot hordtak, nyúzott arcú katonák, tűzoltók, munkásőr-egyenruhások lapáttal a vállukon csoportokba verődve jöttek a Szamos felől... Délelőtt 11- 12 óra lehetett. Az eső hol elindult, hol meg-megállt, újra nekieredt mintha csak incselkedne a védőgáton - "a töltésen", ahogy akkor hívtuk - hosszú sorban tüsténtkedő emberekkel. Jó heccnek tűnt ez akkor, már az esőt se nagyon bántuk: elengedtek a suliból órákról, holnap se lesz iskola, legalábbis nem mondtak semmit... itt meg mindenféle érdekesség mutatkozik...


Árvíz Szatmárnémetiben, 1970


A töltés tetejére felérve minden képzeletet felülmúló kép tárult a szemünk elé. A máskor szelíd folyó, amelynek közepén múlt nyáron homokpadkákon csordogált át a lábszárközépig érő (akkor még áttetszően tiszta) víz, most a két part mentén húzódó védőgátak közét már színültig kitöltve, heves áradatként futott tova, neki a hídnak, majd onnan tovább. Híre-hamva sem volt már strandnak, faházaknak, öltözőknek, padoknak, csak a villanyoszlopok, fák álltak szívósan, derékig a vízben. A strandi, partmenti fűz- és nyírfák lombkoronájának alját mosta, öblögette a zavaros, hordalékkal teli sárga víz. A folyammá dagadt folyó elképesztő erővel forgatott sáros vizében mindenfélét: kitépett fákat, szénaboglyákat, méhkaptárakat, állattetemeket... A hordalék sodródott a vizen, majd lejjebb, nagy sebességgel nekicsapódott a hídpilléreknek, ahol erőlködve, összetörve préselődött át darabonként a víz alá bukva a betonívek alatt, hogy aztán kibukkanjon vagy végleg eltűnjön a habos vízben a híd másik oldalán. A töltésen, ameddig a szem ellátott komor, fáradt arcú felnőttek rakták egymásra a homokkal megrakott zsákokat, vertek facölöpöt a már-már gyurmaállagú védőgát víztől szotyogó, cuppogó földjébe. Kamaszjókedvünk gyorsan elapadt. Sokatmondó csendben, játékkedvünkben lelohadva, aggódva kotródtunk hazafelé a szitáló esőben...

Otthon, a Nyár utca (Chendi utca) végi családi házunkban szüleim, munkából korábban hazaküldött nagyobb testvéreim a konyhában az asztalt körülállva latolgatták az esélyeket: kiönthet-e a Szamos, ha igen meddig terjedhet szét a víz. Bejöhet-e a városba, vagy szétterül körülötte és nem lesz semmi gond... Csak találgatásokra lehetett építeni: sem rádió, sem aznapi újsághír nem taglalta az esélyeket, nem szóltak semmi veszélyről, csak a több hetes esőzés volt a tény, meg az, hogy a folyó szintje nőttön-nőtt az elmúlt napokban, félelmet, rettegést keltve a hídon átkelőkben...

Délután hat óra körül szólaltak meg a szirénák a városban. Utána jöttek az utcai hírhozók: az emberek átszaladtak a szomszédokhoz, vagy kerékpáron tekertek át a szomszéd utcákba, rokonokhoz, ismerőshöz, szólni nekik, értesíteni őket: a jobb parton megszakadt a gát! Kiöntött a Szamos a város előtt, és jön a víz Szatmárnak! Senki nem tudta, hogy merről, honnan csak azt, hogy jön... Cselekedni kellett tehát, de mit ?...


Árvíz Szatmárnémetiben, 1970


Családunk nő tagjait, anyámat és két nővéremet, apám és nagyobb testvéreim rábeszélték, hogy jobb lesz ha elmennek - velem együtt - bátyám akkori, hídontúli, 4. emeleti garzonlakására, mert ott, a Szamos balpartján, biztonságban lesznek. Persze én hallani sem akartam elmenetelről: 13 éves koromhoz képest nagynövésű, dacos kamaszként, erősnek éreztem magam: majd csak tudok én is segíteni, menteni valamit a felnőttekkel, a férfiakkal együtt, ellenállni az árvíznek ha lesz....Otthon maradtam hát a családi házban, a nagyobbakkal, a férfiakkal, és nekiálltunk lázas sietségben homokzsákokat tölteni, a bútorokat felrakni székekre, ládákra, hogy ne érje a víz ha valami hihetetlen balszerencse folytán mégis elérne hozzánk az ár. Ne tegyen kárt, hisz egy éve, ‘69-ben vettük ezt a házat Szatmáron, egy hónapja fizették ki szüleim-testvéreim a második részletét... ahogy hallottam akkor... így meg kellett becsülni, amink volt. Ami mozdítható bútor volt a házban azt mi felpakoltuk székekre, ládákra, az élelmet, délután hozott 20 liter ivóvizet, ruha- és ágyneműt padlásra adogattuk, az ajtókat kinyitva homokzsákokat raktunk a küszöbökre, eltömtük a pinceablakot. Ezzel fél nyolc körül végeztünk is, nem volt már mit mozdítani. Vártunk. Aztán hiába ellenkeztek a többiek mi, srácok elindultunk arra, ahonnan időnként kerékpáros szomszédok tekertek hazafelé az estében és sápadtan jelentették - nekünk, kölyköknek is- az utcán: már a Bányai úton van a víz, már a Strand utcán, már a Kossuth-kertben van, már a Teleki utcán ... Utóbbi már majdnem a mi utcánk elejéig nyúlik a városközpont felől, odáig merészkedtünk el.

A Teleki (Avram Iancu) utca felénél pillantottam meg az első árhullámot: bűzös görgetegben alattomosan folyt, terjedt a mocskos lé a sötétedő utcán, egyenesen felénk. Buzgott fel a csatornából a mocsok, majd egyre terjedt az úton, elérte az útszegélyeket, a járdákat, azokat percek alatt ellepte, befolyt a kertekbe és elkezdett duzzadni, kúszni fel a házak falán. Megundorodva, libabőrözve, veszélyre hátrafelé hegyezett fülekkel iramodtunk hazafelé, mintha máris elnyelni készülne minket is, bámészkodni csődülteket a víz...


Árvíz Szatmárnémetiben, 1970


Késő este, fél tizenegy körül érte el város széléhez közeli házunkat az ár. Negyedóra sem telt bele, az utcáról betört a házunkba, arasznyit emelkedett percenként, átbukott a nyitott ajtóba rakott homokzsákokon, szinte szétnézett a szobában, aztán, mint akinek megtetszett amit lát, elfoglalta, megtöltötte és emelkedett gyors ütemben fel a falon...

1970 május 14-e éjjelére a Szamos birtokba vette a környéket, a várost, a kerteket a házakat. Fagyos, sáros vizével, hordalékával megtöltötte az otthonainkat, kiűzött onnan bennünket mocskos levével, minket felkergetett a házpadlásra, hajtotta maga előtt a halálfélelmtől szűkölő háziállatok udvarokon, kerteken keresztül törő, menekülő csapatait ... Otthonunkba ki-bejárt már a víz, tetszése szerint a székekre felpakolt szekrényt mosta kívűl-belül...Tehetetlen keserűség és düh, munkált bennünk, én legszívesebben ordítottam volna ekkora értelmetlen igazságtalanságon...

De nem volt idő a kesergésre, felmenekültünk a padlásra és kerestük, hogyan helyezkedjünk el, míg az ár gyorsan elvonul... Telt az idő, később a tetőcserepeket leszedve kimásztunk a háztetőre. -Lássuk mi folyik odakint...poénkodtam volna a nagyobbaknak, akik éppen száz kilón felüli apánkat igyekeztek átpréselni a tetőlécek között, ki a háztetőre... Nem látszott ugyan az arcuk, de a poénon akkor nem tudott mosolyodni senki ...


Árvíz Szatmárnémetiben, 1970


Éjfél környékén kezdtek el omlani a házak Szatmáron. Villany nem égett már régen, háztetőre kimenekülő, cserépre telepedett, kéménybe kapaszkodó emberek árnyékai sejlettek fel itt-ott az éjszakában. Mintegy jeladásra, egymást követve szakadtak be a háztetők, feküdtek oldalukra a lerogyó házak, mint valami halálos találatot kapott hatalmas lovak, vagy elefántok. Kéményt ölelő, cserepeken hasonfekvő családok, felnőttek és gyerekek zuhantak bele a törmelék, téglapor, tört gerendák és a kavargó mocskos víz robajló forgatagába. Jajgatás, sikoly, rettenetes morajlás és recsegés mindenfelé. A pokolian harsogó pusztulás-koncert legalább egy órán keresztül ugyanolyan erősséggel szólt folymatosan. Később csendesedett, aztán mintha valahonnan visszatapsolták volna, kis szünetekkel újra és újra felcsendült a borzalmas, halálfélelmet üzenő robaj-szimfónia...

Amikor a tudatunkig eljut, hogy a mi házunk is bármikor összeomolhat, szinte egyszerre ugrálunk le a tetőről vissza a padlástérbe, onnan futva rohanunk le a fagrádicson az éléskamrába a már mellközépig érő mocskos lébe, ki a szabadba... 16 éves bátyámmal a szomszéd háza tövében álló szilvafára kapaszkodunk fel, apámék hárman, az idősebbek, az udvar hátsó része felé igyekszenek, a tyúkudvar kerítésébe kapaszkodva. Egy hangos cikkanás és a szomszéd házon arasznyi repedés fut fel a tűzfalon. Másodperc töredéke alatt jön a felismerés: a szomszéd háza túl közel van, ha eldől, maga alá temethet bennünket szilvafástól mindenestől. Leugrunk hát bele a kavargó vízbe, és egy arra úszó léc két végét tartva átevickélünk a már mellközépig érő, udvaron keresztül törő, örvénylő sodrásban a többiekhez. Felhúznak bennünket is a tyúkól és nyárikonyha közé berakott, bedeszkázott, kátránytetővel befedett tűzifa-rakásra. Öten didergünk csuromvizesen az éjszakában, négy fiútestvér és az apánk a 8-10 négyzetméternyi ingatag kátránytetőre kiűzve, és elképedve meredünk az egyre emelkedő vízre. Sokáig nem maradhatunk tétlenül.


Árvíz Szatmárnémetiben, 1970


A házuk udvarára kimenekült szomszédék kerítésbe kapaszkodva tartják magukat az embert ellepő sodrásban, aztán már nem bírják tovább a jéghideg vizet. Segélykérő kiabálás, jajveszékelés, robaj tölti be a környéket. Kiáltunk nekik, egyenként evickélnek felénk, és sorra húzzuk ki mindőjüket, fel az aprócska tetőre. Hatan vannak, öregek és fiatalok, két nő és egy másfél éves kisfiú is velük. Így tizenegyre szaporodunk. Egyszerre le sem tudunk ülni, kicsi a tető, így fele a társaságnak pihenésképpen kucorog egy kicsit majd feláll és leülnek a többiek... Így megy át az éjszaka pirkadatba, már csak a messziből hallani itt-ott összeomló ház robaját. Sötét, égnek meredező romok és tört gerendák körülöttünk, ameddig a szem ellát, összegabalyodva emberekkel, háziállatokkal, vinnyogás, jajveszékelés, világvége. A víz még mindig centiket nő, de megállapodni látszik. Felfedik a felhők a Holdat, amely megvilágítja az ijesztő tengert. Emberek tesznek-vesznek a romokon, ágyneműt ruhákat húzigálnak ki a törmelék alól, árnyékukat látjuk mozogni, számolgatjuk őket- Ép ház, kerítés nem zavarja már a kilátást, csak a mi házunk magasodik még az utca felé előttünk. Másik irányba csak a gyümölcsfák vetnek gátat a tekintetnek, kerítés elsodorva, ház leomolva. Sápadtan szorongunk mint a hajótöröttek, lessük a lábunk alatt centikre elfolyó sebes vizet, amely immár szinte akadálymentesen megy neki a mezőnek, Magyarországnak... Hatalmas rönköket hoz a sodrás a közeli hordógyár felől...Amelyik ház még talpon áll, annak faltörő kosként üti be elázott falát a nekicsapódó tölgyfarönk...

Lesújtva didergünk a tetőn, aggódva lessük a vizet: emelkedik-e még, és ha igen meddig, vizsgálgatjuk a tűzifa rakást , tyúkólat, amelyek még szilárdan állnak a talpunk alatt: de vajon nem bontja meg a víz ? Elindultak-e már a mentőcsónakok, vagy bármi jármű, felénk is..?


Árvíz Szatmárnémetiben, 1970


Megered az eső újra meg újra, mossuk benne sáros kezünket, arcunkat. Majd eláll az eső, a romokon megtörő víz monoton morajlását hallgatjuk és mereven bámuljuk a sárga áradatot. Vajon az egész várost ellepte a Szamos, vajon elindultak-e már a mentőcsónakok? Csak kivisznek innen hamarosan... Időnként katonai helikopter húz el a fejünk felett, valahonnan valamerre...Vajon látják, hogy itt vagyunk? Megjelentekor a négy égtáj minden pontjáról hosszan, váltakozó hangerővel, folymatosan segítségért ordítanak a romokon kapaszkodó emberek a hajnalban. Öblös férfihangok, vékonyan visító női és gyermekhangok, egyénileg és kórusban, röviden és elnyújtva. Aztán kivárás válaszra, amely nem jön. Újra ordítás, újra kivárás, és egyre hosszabb szünetek... Az egyik ilyen hangzavar utáni szünetben valaki, egyedül belekiált egy nagyot az éjszakába:

-Jóska élsz még ? - A leroskadt otthonok között hömpölygő víz morajának hullámain terjed szét a valakinek célzott kiáltás, a valaha volt utcák között.

- "Élek há'... - és te élsz "? jön vissza válasz és a szarkasztikus kérdés. Egyszerre, vagy öt irányból is, a hallótávolságon belüli Jóskáktól a környező utcákból, akik egyenként szentül hitték, hogy nekik célozta valaki a kérdést...Elképesztő módon nevetgélés hangzik fel a romokról majd duzzad érthetetlen jókedvvé a víz fölött, a gyümölcsfák koronái között a romok közé hatol, a házukból kimosott emberek gyomorszáját megcsiklandozza, nevetésre ingerli és egyre terjed. A helyzet targikomikussága leírhatatlan, eszméletlen átkiabálás kezdődik a környéken az éjszakában, egy időre behelyettesítve a folytonos segítséghívó ordítást. Mindenki mindenkit név szerint kérdez, és bemutatkozva válaszol. Ezzel elindul sok furcsa, kiabáló éjszakai párbeszéd, szájról-szájra jönnek mennek a kérdések a hírek utcahosszokon keresztül-kasul. A kiabálással mintha foszlana felhő, világosodna éjszaka, az idő ugrik egyet, és új élet kel a katasztrófa helyszínén. Mostantól, aki egyedül, vagy családjával elszigetelten kínlódott eddig háza, otthona romjain, lett úrrá valahogyan nyomorúságosan kiszolgáltatott helyzetén, hirtelen ráeszmél: nincs egyedül! Itt vannak körülötte a többiek is, a szomszédok, az ismerősök a saját romjaikon. Hál'Istennek megvannak, túlélték nincs is talán olyan nagy baj, biztosan a rokonok is megvannak a város másik részén...jól vannak...Nincs minden veszve, elvonulni tűnnek a felhők is az égen, lassan pirkad és hátha feljön reggel a nap... A világosban aztán meg majd meglátjuk...utánunk jönnek, ha nem kiúszunk, tutajt tákolunk, de lesz valahogyan...


Árvíz Szatmárnémetiben, 1970


...Pénteken, május 15-én, egy pár órára kisütött a nap. Félig megszáradtak rajtunk a ruhák. Meresztgettük a szemünket, latolgattuk az esélyeinket egész délelőtt. Mozdulni nem lehetett, a víz semmit nem apadt...Dél körül aztán megrogyott a házunk: megszakadt és fele beleomlott az áradatba. Kicsit taszított menedékhelyünkön az omladék, de a farakás, tyúkól állta az ostromot. A ház felerésze helyén keletkezett hézagon kiláttunk az utcára, elláttunk a végtelen víz fölött, ki a mezőre. Átláttunk az utca túloldalán magmaradt házcsonkokra, romokra... A 80 éves, ágybanfekvő beteg Pintye bácsit és hasonló korú, rokkant feleségét, felpuffadt hassal fölfeléfordítva, ki-be hozta-vitte az örvénylés leszakadt falú kicsiny nyárikonyhájukból a kerítésig és vissza. Egész nap. Senki nem közelíthette meg az iszonyú sodrástól a házat...

Így telt a nap. A Szamoson úszott már az egész világ: ágyak és ágyneműk, szekrények, asztalok, székek, ládák és kaptárok, állattetemek, deszkák, és rönkök, télre felvágott aprófa... Jött a hír a romokról, hogy elkezdődött a mentés, de mifelénk nagy a sodrás, nem tud jármű bejönni. Erre újabb segítséghívó kórussá vált a környék...Így estetedett be, és mentünk neki az újabb éjszakának. Péntekről - szombatra, május 16-ra virradó éjjel vagy két órán keresztül záporeső ömlött újra a városra, csapkodott a villám és dörgött az ég. Mintha csak a fejünkre akarna szakadni. A szomszéd kisgyereket, édesanyja ölébe szorítva egy helikopter, hosszú manőverezés után felvette mellőlünk az éjszakai villámlásban. Kötélvégre kötve, visítva himbálózva emelkedtek a magasba, aztán behúzták őket a gépbe. Tágasabbá vált így a hely, de nem volt vizünk, ennivalónk és nem értettük, hogy miért nem jöttek értünk még, hisz lám már mentenek...Az omlástól megnyílt házpadlásunkon a szemünk előtt lógott a sonka, kolbász végig, meg a 20 literes piros műanyag kaniszterben ivóvíz. Lehetelen volt megközelíteni, mert a feljáró a leomlott házrészben volt...Vártunk a tetőn, a víz nem apadt semmit, de nem is nőtt, csak folyt szakadatlanul a lábunk előtt.


Árvíz Szatmárnémetiben, 1970


Május 16-án szombaton délelőtt fél tizenegykor evezős, katonai bárkák közelítettek lassan a mi házunkhoz is. A víz félméternyit apadt addigra, sodrása megcsendesedett. Látszott, hogy kifulladt a Szamos, fogytán az ereje...ha homályosan is, de melegen süt a nap és már utánpótlás nélkül folyik el a víz... A Kispiac melletti, Hildegárda templomnál a minden irányból érkező, emberekkel teli csónakok, tutajok, katonai kétéltűek utasaival együtt átszálltunk egy traktor vontatta utánfutóra, amely már csak félkerékig érő vízben visz tovább, az árvizet nem kapott, magasabban fekvő Várdomb utcára...Közben faggatnak, van-e hozzátartozónk, van-e hová mennünk? Persze, hogy volt, hogyne lett volna... Vonszoltuk át magunkat öten, szótlanul a Szamos hídon. A Burgya-sarki tömbházat megközelítve anyámék megdöbbent, tenyerükbe szorított arca rémlett fel a negyedik emeleti blokklakás ablaküvege mögött... Csoszogtunk fel a lépcsőkön és a csütörtök éjjeltől szombat délig ránkpáncélosodott sártól borítva, lélekkönnyítő sírással borultunk egymás nyakába mind, a kastélynak tűnő, paprikáskrumpli illatot ontó garzonlakásban...

Baranyai Attila, Szatmárnémeti

Facebook hozzászólás:
Kapcsolódó hírek:
Legfrissebb apróhirdetések:
Kiemelt hírek:
Valutaváltó:


Promó: