Elek Gábor: Sokszor úgy érzem, Erdélyben jobban megbecsülik a Ferencvárost, mint odahaza

Okkal nevezhetjük Szatmár esetében példa nélkülinek azt a nagyszabású sportgálát, melyen június 16-án az Északi Színház patinás épületében a Szatmár-Ferencváros női kézilabda utánpótlásprojektben résztvevők díjait adták át. Az eseményen jelen volt a projekt szakmai vezetője, Elek Gábor is. A Ferencváros női kézilabdacsapatának kétszeres KEK-győztes, magyar bajnok és Magyar Kupa-győztes edzője pedig exkluzív interjút adott a Szatmár.ro-nak.

Szatmár.ro: Szívügyeddé vált ez a projekt. De hogyan csöppentél bele? Mi volt az első gondolatod, amikor meghallottad ezt az elképzelést?

Elek Gábor: Nem titkolom, amikor Novák András, a Magyar Kézilabda Szövetség jelenlegi főtitkára, a Fradi kézilabda szakosztályának akkori utánpótlás-igazgatója megkeresett az ötlettel, azt mondtam, ez képtelenség! Ekkora területet lefedni egyszerűen lehetetlen. Aztán leültünk Zolival (Kiss Zoltán, ötletgazda, szerk.) és Andrással beszélgetni, az azóta eltelt időszakban pedig bebizonyosodott: elhivatott emberekkel szinte mindent el lehet érni. András azóta a szövetségnél dolgozik, így a szakmai vezetés terén egyedül maradtam. Az én dolgom, hogy tartsam a tüzet, éppen ezért ismételten megígérhetem: amíg én felelek a Fradi szakmai munkájáért, addig mindig jönni fogok. Minden szakmai találkozóra, minden gálára.

Szatmár.ro: A Szatmár-Ferencváros női kézilabda utánpótlás projekt túlmutat a sporton, szorosan összefonódik a társadalmi szerepvállalással. Mi ennek az üzenete, hova vezethet ez?

E.G.: Hogy hova vezethet, azt nem tudnám megmondani. Amit viszont tudok, az az, hogy csodálom Székelyföldet, Erdélyt és a Partiumot. Itt mindig óriási szeretettel fogadnak és mindig jól érzem itt magam. Lehet, sokaknak nem tetszik, de én vad magyar vagyok! Ezért örülök annak, hogy egy magyar városban egy csodálatos színházban egy magyar ember kezdeményezését - amely több száz gyereket mozgat meg - ünnepelhetjük, és hogy magyar polgármester magyarul mondott köszöntőt. Az biztos, hogy a sport úgy tud közösséget, kapcsolatot építeni, mint kevés más dolog.

Szatmár.ro: Említetted, hogy szeretsz Erdélyben lenni. Erdélyben sokan szurkolnak a Ferencvárosnak. Eljut-e ez Budapestre?

E.G.: Hogyne, nagyon is! Sokszor az az érzésem, itt jobban megbecsülnek minket, mint odahaza! Budapest egy nagyváros. Kozmopolita, sok más klubbal. Éppen ezért sokszor hiányzik is az a lokálpatriotizmus, amit például a Győr vagy a Veszprém mögött ott van.

Szatmár.ro: Nem csak igazi kézilabda-családban, de igazi Fradi-családban nőttél fel (Édesanyja, Elekné Rothermel Anna, világbajnok kapus, az FTC négyszeres bajnoka, BEK-döntős. 94-szeres válogatott, kétszeres világválogatott. 1966-tól 1977-ig védett a Ferencvárosban. Édesapja, Elek Gyula, a női kézilabdázók első aranykorának legendás edzője, aki csapatával négyszer lett bajnok, négyszer MNK-győztes, egyszer KEK-győztes a Ferencváros színeiben, továbbá egy-egy BEK- és KEK-döntőig is vezette csapatát). Jelentett-e ez külön terhet számodra? Mit jelent neked a Ferencváros?

E.G: Terhet játékosként jelentett, edzőként már nem. Annyira más kor volt az, amikor édesapám sikereit aratta, hogy sokan már nem is emlékeznek rá. Hogy mit jelent nekem a Ferencváros? Én beleszületettem a Ferencvárosba, a fradizmusba. Szerencsére. Éppen ezért más klubot nem is tudnék szívvel szolgálni. Dolgozni igen, az más kérdés. Profik vagyunk, ebből élünk. De szívvel szolgálni nem… Játékosként el kellett hagynom a Ferencvárost, mert megszűnt a férfi szakosztály. De minden szerződésembe belefoglaltam: amennyiben ismét lesz csapat a Fradiban és igényt tartanak rám is, akkor el kell engedniük. Méghozzá térítésmentesen.

Szatmár.ro: Számtalan siker közül melyikre vagy a legbüszkébb?

E.G.: Nyilván a két KEK (Kupagyőztesek Európai Kupája)-győzelem hatalmas siker, már csak azért is, mert nemzetközi szinten értük el. De valahogy úgy érzem, legnagyobb győzelmünket idén arattuk azzal, hogy meg tudtuk nyerni a Magyar Kupát. Nem titok, riválisainkkal szemben komoly anyagi hátrányban vagyunk. A Fradi-szív sok mindent kiegyenlít, de a milliókat nem tudja kompenzálni. Mégis, mindig ott vagyunk a sarkukban, meg tudjuk őket csípkedni. Még ha ez nem is mindig jelent címeket, trófeákat, én ezt nagy dolognak tartom és rendkívül büszke vagyok rá.

Szatmár.ro: Mindig mindenhol elmondod, mennyire fontos számodra az utánpótlás, a fiatalok csapatba építése, miközben a nagy rivális Győr hemzseg a légiósoktól. Ugyanakkor ez valahogy ellentmond a sportot manapság olyannyira jellemző sikerorientáltságnak. Labdarúgópéldával élve: a csak baszk játékosokat foglalkoztató Athletic Bilbao állandóan ott van a spanyol bajnokság élmezőnyében, de nem tud odakerülni az élre. Ez meddig járható út egy Ferencváros számára?

E.G.: Nagyon jó a kérdés, de ha már a Bilbaót említetted, biztosan tudod, hogy végeztek egy felmérést a szurkolók körében, amelyben arra voltak kíváncsiak: inkább szeretnének külföldiekkel bajnokságot nyerni, vagy baszkokkal kiesni. És ők a kiesést választották. Simon Tibor szavaival élve ha megdöglesz a pályán, akkor akár ki is lehet kapni, a Fradi-tábor azt is elfogadja. A Fradi mindig is munkáscsapat volt, ahol verejtékkel jöttek az eredmények. És amíg én leszek a csapat élén, addig ez így is marad. Ugyanakkor azt is látnunk kell, jelenleg a magyar sportfinanszírozás úgy van kialakítva, hogy az állam azokat a sportágakat támogatja, amelyek válogatott szinten is eredményesek tudnak lenni. Ha sok a légiós, akkor gyengül a válogatott. Ebben az esetben pedig lassan elzárják a pénzcsapokat és marad az utánpótlás. Persze tudom, vannak olyan kozmopolitább szurkolók, akik azt akarnák látni, hogy a Fradi mindig mindent megnyerjen. De mi nem tudunk és nem is akarunk belemenni abba a versenybe, hogy elhozzuk a világ legjobbjait.

Szatmár.ro: Kilenc éve vezeted a Fradit. Sokat változott azóta a világ, a Ferencváros, a kézilabda, a csapat kerete. De mennyit és miként változott Elek Gábor?

E.G.: Úgy érzem, higgadtabb, nyugodtabb lettem. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek dolgok, amik felhúznak. De ma más húz fel, mint mondjuk kilenc évvel ezelőtt.

Szatmár.ro: Ne haragudj, hogy a szavadba vágok, de megmondanád, mi az, ami Elek Gábort leginkább felhúzza?

E.G.: Leginkább a gyávaság, a pszichikai gyengeség és a léhaság. Mindig mondom a lányoknak, nem az a baj, ha helyzetben valaki lő, de ebből nem lesz gól, hanem sokkal inkább, ha helyzetben nem mer lőni. Attól pedig megőrülök, ha azt látom, hogy valaki edzésen nem teszi oda magát.

Szatmár.ro: Ennyi év és ennyi siker után miként tudod még motiválni játékosaidat, illetve önmagad?

E.G.: Nézd, magamat nem kell motiválnom! Mindig vannak céljaim, amit el akarok érni. A csapattal, a játékosokkal kapcsolatos viszonyom kapcsán mindig el szoktam mondani, hogy az emberi kapcsolatok idővel megfáradnak. Biztos van a csapatban olyan, aki utál. Erről őket kell megkérdezni.

Szatmár.ro: Végezetül egy utolsó kérdés erejéig térjünk vissza a Szatmár-Ferencváros projekthez. Mi kell ahhoz, hogy egy tehetség ne kallódjon el?

E. G: Őszinte leszek. Fogalmam sincs… Erre nincs matematikai képlet! Ami viszont biztos, hogy a munka, az odaadás, az elhivatottság mellett nagyon fontos szerepe van az edzőnek. Neki kell táplálnia a tüzet nap mint nap. És fontos szerepe van a klubnak is, a fiatalnak látnia kell, hogy van lehetősége a bemutatkozásra, a fejlődésre az adott klubban.