2020-03-27 12:30:29• hírek • Közlemény

Bessenyei Gedő István színházi világnapi üzenete a szatmári közönségnek

 

„Nem hagy már soha többé…”
Bessenyei Gedő István színházi világnapi üzenete a szatmári közönségnek

Tudom, nehéz olyasmiről beszélni, ami látszólag nincsen. Színház pedig jelen állás szerint nincsen. 

Sokminden van: on-line színházi közvetítések, verset mondó és kötelező olvasmányokat felolvasó színészek, élő és életlen képi reprezentációk – csak éppen színház nincs, igazi, jelen idejű, a nézők és játszók együttes fizikai jelenlétének titkos csodájából felfakadó, valódi színházi aktus nincsen.
És bár a munka ünnepét is munkaszüneti nappal szokás ünnepelni, itt most többről van szó: mert holnap sem lesz. Lehet, hogy hetekig, hónapokig nélküle kell élnünk. Lelketpróbáló szomjúság…

A világhírű rendező és színházi teoretikus, Peter Brook adta a színházművészet egyik legigazabb minimáldefinícióját, amelynek igazságát most bőrünkön érezhetjük, mint egy nagy, élő kísérletben, amelyet milliókon végeznek el. 

Szerinte színház ott keletkezik, ahol valaki átmegy egy üres téren, valaki más pedig nézi – azaz egyetlen színész és egyetlen néző is színházat „csinál”, ha együtt, azonos térben és időben vannak jelen. Mondhatjuk azt is, hogy a színházat az élő figyelem teremti – tehát a néző, végsősoron. 
Most azonban elvesztettük ezt az üres teret. Lezárták színházainkat, mi pedig, Édenükből kiűzetett Ádámok és Évák módjára szomjazunk az elvesztett csodára.

De lehet-e azt ünnepelni, ami nincsen? Mondhatni csak azt lehet.

Az ábrahámi vallások ábrázolástilalma épp arra világít rá, ami (aki) nem ábrázolható. Isten nevét a választott népnek tilos szájára venni – s ez nem csökkenti, hanem növeli annak tiszteletét, akinek közelségére, félelemmel vegyes áhitattal adózva vágyunk. 

Dramaturgként mondhatnám azt is: a legigazabb dramaturgia mindig a hiány dramaturgiája. A legszebb szerelmesversek hiányversek általában, a szabadságot leginkább rabok dicsőítik. A békéről a legszebb gondolatokat a béke hiányában írták, mint Radnóti, híres béke-himnuszát, egy egész Európát elsöprő, szörnyű világháború előestéjén – mintha csak saját, későbbi sorsát érezte volna meg.

Olyan vidéken éltünk eddig, ahol minden kő alól forrás fakadt. De kellett ez a pusztító aszály ahhoz, hogy végre szomjasak legyünk. 

Szatmáron a színház olyan természetes velejárója a városi életnek mint a görög poliszban lehetett. Több mint két évszázados történelmünk során Thália csak nagyon ritkán némult el. Még az első világháborúban is, amikor színészeink és nézőink sokaságát vitték a frontra, teltházas előadások zajlottak színházépületünkben, s az épp akkortájt bemutatott Csárdáskirálynő több mint húsz előadást megért. 

Milliók haltak meg, birodalmak repedeztek, országok szakadtak szét – de a szatmári színház nem hagyta cserben szeretett közönségét. Most azonban másféle ellenség ostromolja a polisz falait. Sikeresebb és pusztítóbb, mert belénk költözik és a rettegés ékeit veri közénk. Művészeink magányosan várják a figyelő tekintetet, amely újra színésszé, hisztrióvá avatja őket, színházra vágyó nézőink tekintete a semmit kutatja. Vagy hideg fideófelvételek médiumán keresztül próbálnak rálesni a csodára – mint az oázist kérlelhetetlen rácsok mögül fürkésző szomjazók.

Ezen a színházi világnapon, 2020-ban, azt kívánom mindannyiunknak: figyeljünk oda erre a szomjúságra! Tudatosítsuk azért, hogy ha ennek az aszálynak vége és elered újra az áldást hozó eső, amire vágyunk, másként értékeljük majd, akár a békét a háborútól meggyötört ártatlanok.
Hogy másként tekintsünk egymásra, másként becsüljük egymást, ha visszakapjuk egyszer a találkozás örömét!

Addig is, figyeljünk egymásra, szeretteinkre, és őrizzük magunkban mindazt a színházi csodát, amit az aszály előtti hét bő esztendő során felhalmozhattunk lelki magtárainkban. Minden csapás ellenére tavasz van, odabent is, s ha szeretve figyelünk magunkba, a színház csodáját teremtő figyelemmel, hamarosan minden színházi emlék kivirágzik bennünk!

Figyeljünk a bennünk szunnyadó színházra: elcsendesedett városainkban, mint titkos, éji órán Hamlet atyjának szelleme, ott kísért bennünk, s még hiányával is, mint jelenével, saját emberarcunk mutatja meg, a bennünk élő hisztrióval együtt:


„ – így lettél
Minden önmagad,
Rejtett színész – de lélek,
Atyád szelleme
Jő most, tört árnya áthat,
S nem hagy már soha többé.”


(Kovács András Ferenc)


Kapcsolódó hírek:
Legfrissebb apróhirdetések:
További friss hírek:
Valutaváltó:


# Orosz-ukrán háború # koronavírus # baleset # harmadik híd # körgyűrű # vakcina # Nagykároly # Szatmárnémeti
Kiemelt hírek:
Promó: