A kutya nevelése szorosan összekapcsolódik a kiképzésével. Már kölyök kortól kell nevelni. Hozzávetőlegesen nyolc-kilenc hónapos korban érdemes megkezdeni a kiképzést. Ez azonban függ a fajtától, az egyedtől, és a céltól, amit magunk elé tűztünk.
Nevelésen az értjük, amit a mindennapos együttélés során meg kell követelni a kutyától, tehát engedelmességet, ragaszkodást, nyugodt magatartást és tisztaságot. A kiképzés az a tanítási módszer, amikor erőszakmentesen alakítjuk ki a kutya természetes hajlamaival megegyező feltételes reflexeket. A kutya magától tud ülni, állni, feküdni, ugrani, jelzi az idegent, őrzi a területét, szaglása alapján tájékozódik. A kiképzés során nem akarunk mást a kutyától, minthogy akaratunkra, parancsunkra, karjelünkre hajtsa végre ezeket a vele született cselekvéseket. A kiképzés abban áll, hogy bizonyos meghatározott célokra használjuk fel a kutya képességeit. Aki kiképezni akar, tisztában kell lenni azzal, hogy türelem, szeretet és bizonyos pedagógiai képesség nélkül soha nem éri el a célt.
Nyugalom és önuralom és következetesség az alapja az erényeknek. Csak végtelen türelemmel érhetjük el, hogy a kutya megértse amit tőle követelünk. Ami iránt ma nem mutat fogékonyságot, azt megértheti holnap, egy hét múlva, vagy később. Kiképzőnek minden esetben fontolóra kell vennie a kiképzés eredménytelenségének okát és esetleg keresnie kell más módszert, amely a kutya számára „érthetőbb”. Egyenlő mértékben kell alkalmazni engedékenységet és szigort, az előbbivel rendszerint sokkal jobb eredményt lehet elérni. A kutyának sohasem szabad félni a gazdájától, épp ellenkezőleg, valahányszor a kiképző foglalkozik vele örömet kell éreznie. Ez nem azt jelenti, hogy a kiképzés közben kizárólag csak engedékenységgel lehet elérni mindent. A szigor és a következetesség nem elhanyagolhatóak a kiképző számára. Amit a kutya egyszer megtanult, azt ne csak jókedvvel, de maradéktalanul is hajtsa végre. Ugyanakkor nem szabad követelni olyasmit, ami a „lehetősé
geinek” határain kívül esik. Ha a gyakorlatoknál erőszakot alkalmazunk, nem számolva a kutya egyéni erényeivel, „megölünk” benne minden kezdeményező erőt és munkakedvet, egyszóval bábut formálunk belőle. Súlyos hiba, ha mindenben csak ellenállást gyanítunk, amit kutya nem képes „megéretni”. Az esetek túlnyomó többségében, sokkal inkább a kiképző hozzáértésében van a hiba. Ha ilyenkor erőszakot alkalmazunk ahelyett, hogy megismételnénk a feladatot az egyes kutyáknál teljes zavarodottságot idézhet elő. A kutya néhány ismétlés után mindig megérti, hogy a kiképzője mit kíván tőle.
Az értelem, és a felfogó képesség nem a fajta, hanem az egyed tulajdonsága. Minden egyes fajtának megvannak a maga különböző veleszületett sajátosságai. E tulajdonságok kialakítása tanulékonyságuk fokától irányíthatóságuk mikéntjétől, valamint attól függ, hogy milyen fokú az ember és a kutya kapcsolata. Valamennyi kutyának már világra jövetelekor már van bizonyos veleszületett öröklött „észbeli képessége”, természetesen ez csak később derül ki. Vannak olyan kutyák, amelyek látszólag csak az ösztöneikre hallgatnak, míg másoknál csodálatra méltó tanulási képességet árulnak el. Igazán jól képezni csak az utóbbi egyedeket lehet, a gyengébb képességűektől nem várhatunk sokat. Legnehezebben irányítható az egy év körüli kutya. A nevelés és a kiképzés eredményei csak ez időszak után jelentkeznek.
A kiképzés célja az, hogy „önfeledt reagálóvá” tegyük a „tanítványt”. Az olyan egyeddel foglalkozzunk, amelyik készségesen dolgozik, jól érzi magát velünk és élvezi a gyakorlatokat. Fontos szempont, hogy minden esetben elégedett, felszabadult kutyával kezdjük el a kiképzést. Ha a kutya a vezényszavakra bizonytalanul vagy félénken reagál, akkor kedveskedéssel, játékkal oldhatjuk fel ezt a „lelkiállapotát”. Félénkség megelőzhető azzal, hogy a gyakorlatokba sokszor iktatunk be dicséretet, jutalmat, játékot és a minimumra csökkentjük a feltétlenül szükséges büntetések számát.
A foglakozásoknál a legkényesebb a türelem. A leghelyesebb, ha a türelmetlen ember hozzá sem fog ehhez a kényes munkához. A kiképző jelleme óriási befolyást gyakorol a kutyára. Hirtelen haragú, dühkitörésre hajlamos 
ideges ember ne foglalkozzon kutya kiképzéssel. Az ilyen egyén hamar tönkre teszi a kutyát, és munkájának eredménye sajnálatra méltó félénk, megalázkodó lény lesz, amely csak bosszúságot okoz neki. Különösen a kezdő kiképző legyen türelmes, ne hagyja magát semmivel kihozni a sodrából, bármit is cselekszik a kutya. Rossz időben történő fenyítés a póráz meggondolatlan megrántása, sőt a kissé „lágy természetű” kutyánál az erőteljesebben elhangzó vezényszó is megsemmisítheti az addigi fáradságos munka eredményét. Higgadtság és nyugalom észhez téríti még a legnehezebben tanítható kutyát is. A gyakorlatok ismétlésével lehet rögzíteni a kutya tanult képességeit, hiszen õk is az ismétlés révén tanulnak. Kiképzés közben tapasztalható a dicséret és a helyesen elvégzett gyakorlatért adott jutalom ösztönző ereje. Ezek még inkább eredményekre sarkalják a kutyát és minél erőteljesebb az ösztönzés annál nagyobb a szorgalom. Amennyiben a „tanítvány” jól végzi a feladatait, akkor jutalomban, dicséretben, ha rosszul, akkor türelmes „helyreigazításban” részesüljön. A kiképzőnek egyetlen másodpercre sem szabad szem előtt téveszteni ezeket.
Vezetőnek lebegjen a szeme előtt, hogy a kutya nem képes logikus gondolkodásra, és önmagából kiindulva sohasem cselekszik hamisan. Éppen ezért tartózkodjunk attól, hogy emberiesítsük a kutyát. Ha már mindenáron büntetni kell, csak akkor tegyük ezt, ha rajta kaptuk egy általunk nem kívánt cselekvés közben. Az utólagos fenyítéssel az ellenkezőjét érjük el, mint amit akartunk. Mielőtt a kiképzéshez hozzákezdünk tisztáznunk kell azt, hogy a kutya az egyes ingerek összekapcsolódása révén reflex szerűen tanulja meg az egyes gyakorlatokat, anélkül, hogy átlátná azok értelmét és célját. A kutya nem érti meg az emberi beszédet, számára az nem jelent semmit, emiatt kell keresnünk egyéb utat ahhoz, hogy megértessük magunkat és elérjük nála azt, amit tőle elvárunk.
