Az Apollo-1 katasztrófája 50 éve történt
Ötven éve, 1967. január 27-én az amerikai Cape Canaveral űrközpont 34-es kilövőállásán tesztelés közben kigyulladt és megsemmisült a Saturn hordozórakétára szerelt első Apollo-űrhajó. A háromfős személyzet életét vesztette a lángok között, ez volt az amerikai űrhajózás történetének első halálos balesete. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga:
Az Apollo űrkutatási programot John F. Kennedy elnök hirdette meg 1961. május 25-én, egy hónappal azután, hogy a Szovjetunió embert juttatott a világűrbe. Az űrversenyben látványosan lemaradt Egyesült Államok visszavágásként azt a célt tűzte ki, hogy még az évtized vége előtt űrhajósokat juttat a Holdra. Óriási erőforrásokat összpontosítva indult meg a Mercury-, majd a Gemini-program, utóbbival párhuzamosan kezdődött az Apollo-program, amelynek keretében háromszemélyes űrhajócsaládot fejlesztettek.
Az első Apollo-küldetés az AS-204 (Apollo/Saturn) kódnevet viselte, és csak utólag, a szerencsétlenség áldozatául esett űrhajósok iránti tiszteletből kapta meg hivatalosan az Apollo-1 nevet. A CSM névre keresztelt modul alkalmas volt az űrrepülésre, de a Hold körüli randevúra, a holdkomppal való dokkolásra még nem. Gus Grissom, Edward White és Roger B. Chaffee feladata az lett volna, hogy Föld körüli pályán próbálják ki az űrhajót.
A fellövést 1966 végére tervezték, de végül 1967. február 21-re tűzték ki. A tervezett indulást igen alapos tesztek előzték meg, a kulcsfontosságú visszaszámlálási folyamatot 1967. január 27-én szimulálták. Ezt senki sem tartotta igazán veszélyesnek, mert a hordozórakéta hajtóművét nem töltötték fel üzemanyaggal, és minden tűzveszélyes rendszert kikapcsoltak.
A három űrhajós helyi idő szerint délután 1 órakor teljes felszerelésben belépett az űrhajóba, bekapcsolta a biztonsági öveket, rácsatlakozott a belső rendszerekre. Már a legelső pillanattól kezdve adódtak problémák: a Grissom szkafanderének levegőjében észlelt furcsa, fanyar szag miatt a szimulációt megszakították, de a vizsgálat semmi rendelleneset nem észlelt. Háromnegyed háromkor a folyamat újrakezdődött, az űrkabint lezárták, és a benne lévő levegőt nagy nyomású, tiszta oxigénre cserélték. A túl gyorsan beáramló oxigén azonban működésbe hozta a riasztórendszert, kommunikációs zavarok keletkeztek, a délben kezdődött teszt lassan az estébe nyúlt. A visszaszámlálás nagy része 6 óra 20 percre lezajlott, a kommunikáció ekkor már tökéletes volt.
Az irányítóközpontban így tíz perccel később tisztán hallották, amint az egyik űrhajós felkiált: "Tűz!", majd két másodperccel később újra: "Tűz van a kabinban!". Néhány másodpercnyi csönd után még egy alig érthető mondat, utána már csak fájdalomkiáltások hallatszottak a rádiókapcsolat megszakadásáig. A monitorokon látszott Ed White karja, amint megpróbálja kinyitni a zsilipeket, de a belső szakasz szabaddá tételéhez számos tolózárat kellett működésbe hozni. Ráadásul az ajtó befelé nyílt, hogy a kabin a nyomáskülönbséget kihasználva légmentesen záródjon, a kijutáshoz normál körülmények között is másfél percre lett volna szükség. Az asztronautáknak nem volt ennyi idejük, a tiszta oxigénnel töltött kabin pillanatok alatt lángoló pokollá változott. Az ajtó zárva maradt, végül a túlnyomás miatt a kabin oldala szakadt fel, és mérgező gázok ömlöttek ki rajta.
A mentésre érkezett technikusoknak a füst és a rosszul működő gázálarcok miatt öt percükbe telt, amíg az űrkabin ajtaját kinyitották. Az űrhajósok azonban az első segélykiáltás után 17 másodperccel már halottak voltak, és bár súlyos égési sérüléseket szenvedtek, a jelentés szerint halálukat közvetlenül fulladás, a füst belélegzése okozta.
A vizsgálat azt állapította meg, hogy a tüzet a Grissom széke melletti egyik szigeteletlen vezetékben keletkezett rövidzárlat okozta, a kabin kialakítása során felhasznált sok gyúlékony anyag és az oxigénben gazdag környezet csak táplálta a lángokat. Az űrhajósok sorsát azonban egy konstrukciós hiba pecsételte meg. A kabin ajtaja korábban egy darabból állt, és robbantózárral kifelé nyílt. A tesztek során nyilvánvaló lett, hogy ha a robbanózár a kozmoszban hibásodik meg és lép működésbe, az űrruhát nem viselő személyzet azonnal életét veszti. Ezért két részből álló, befelé nyíló és robbanózár nélküli ajtót terveztek, de a kabinban kiütött tűz után ez változott halálos csapdává. A belső nyomás másfél tonna erővel préselte helyére az ajtót, amelyet emberi erővel lehetetlen lett volna kinyitni.
A drámai események megrázták az egész világot, az Apollo-programot húsz hónapra leállították. A kiégett űrkabint a NASA Űrközpontjának egyik raktárában őrzik, a 34-es kilövőállást lebontották, de talapzatára emléktáblát helyeztek el. A Holdon krátereket, a Marson pedig hegyeket neveztek el a három hősi halált halt űrhajósról, az Apollo-15 személyzete a Holdon az emléküket megörökítő szobrocskát helyezett el, a tragédia rövid képsora az Apollo-13 című film első kockáin is látható.
Az Apollo-űrhajókon számos javítást hajtottak végre. Kiváltották a gyúlékony anyagokat, és az ajtót úgy alakították át, hogy kinyitásához kevesebb mint 10 másodpercre legyen szükség. Az elektromos vezérlés hálózatait több mint ezer helyen módosították, a későbbiekben a fellövésig fenntartották a 40 százalék nitrogén, 60 százalék oxigén keverékéből álló belső légkört, amelyet csak később és fokozatosan, az űrrepülés első 24 órájában cseréltek le 100 százalék oxigénre. A soha meg nem valósult küldetés az Apollo-1 nevet kapta, a következő, személyzet nélküli űrhajó Apollo-4 néven emelkedett a magasba; az első embert szállító űrhajó az Apollo-7 lett, fedélzetén az Apollo-1 tartalék legénységével.
