2020-06-14 13:53:12• hírek • Bede Emőke

Amikor már tényleg feladnád, akkor érkezik a segítség. A hétköznapok kihívásairól Pop Leilával beszélgettünk

Ha egy szűkölködő családnak segítségre van szüksége, az ő neve az, amelyik az elsők között elhangzik, s bár neki sincs sok, mindig megtalálja a módot, hogy adni tudjon. Hogy honnan meríti mindehhez az időt és energiát? Többek között erről is beszélgettünk Pop Leilával, a Segíts te is Egyesület elnökével.

Szatmár.ro: Mostanra talán már egész sokan tudják, hogy mivel foglalkoztok, de elárulnád, hogy honnan is indult ez az egész? Miből nőtte ki magát azzá az egyesület, amit ma ismerünk?

Leila: Az egész úgy kezdődött, hogy ezelőtt kilenc évvel egy kollégám, akivel az egyik legnagyobb helyi gyárban dolgoztunk együtt, rosszul lett a szalag mellett, mivel nagyon éhes volt. Majd miután kivittem, elárulta, hogy öt gyereke van otthon, és sajnos kevés az ennivalójuk, ezért nem tudott magával uzsonnát hozni a munkába. Elkezdtem hát gyűjtögetni nekik az élelmiszert, és szóltam néhány munkatársunknak is, hogy ne hagyjuk cserben ezt az embert, segítsünk neki. Sikerült összekovácsolnom egy kis csapatot, akikkel közösen épp karácsony előtt néhány nappal tudtunk egy nagyobbacska csomagot juttatni nekik. Aztán alig telt el egy-két hónap, szóltak nekem egy kisfiúról is, akit az anyja ellökött magától, az édesapja azonban megtalálta és magához vette. A férfi egyébként egy förtelmes állapotú szobácskában lakott, amikor ellátogattunk hozzájuk. Láttuk, hogy sürgős segítségre van szükségük, hiszen alig-alig volt mit enniük, a gyerekruhákról pedig ne is beszéljünk. Lehetőségeinkhez mérten nekik is segítettünk, aztán valahogy önálló életre kelt ez az egész. Innen is érkezett egy hívás, aztán onnan is, és egy adott ponton már kb. 40 családot támogattunk ezzel-azzal, kinek mire volt a legnagyobb szüksége.


Aztán persze megjelentek a rosszakarók is, akik azzal vádoltak, hogy a felajánlásokat megtartjuk magunknak. Ebből kifolyólag úgy döntöttünk, hogy ideje hivatalos formát adni a tevékenységünknek, s így négy évvel ezelőtt létrehoztuk az egyesületet. Ezt követően rengetegen fordultak hozzánk segítségért, szinte már rámtörték a kaput. Ennek okán fel kellett állítanunk egy szabályzatot, ami szerencsére azóta is jól működik, és meg tudtuk vele akadályozni, hogy egyesek átessenek a ló túloldalára. E szabályok közül talán a legfontosabb, hogy a család felnőtt tagjai közül legalább egyvalakinek dolgoznia kell, tehát én nagyon szívesen adom a kenyeret, de akkor a zsírt neki kell előteremtenie mellé. S most már büszkén mondhatom, hogy vannak olyan családjaink, akiknek sikerült kimenniük külföldre, dolgoznak, jó életszínvonalat tudnak biztosítani maguknak, és most már ők is támogatnak minket, hiszen tudják, miből áll a munkánk.


Szatmár.ro: A családod miként látta ezeket a dolgokat?

Leila: A férjem, Zsolti első körben félt ettől az egésztől, főleg azt követően, hogy felállítottuk az imént említett szabályokat. Sajnos voltak olyanok, akik nem tudták ezekhez tartani magukat, és muszáj volt elengednünk a kezüket, Zsolti pedig féltette a családunkat, hogy nehogy bántódásunk essék miatt, de szerencsére ez nem gátolta meg őt abban, hogy teljes vállszélességgel ott legyen minden feladatban. A gyerekeim is az elejétől aktívan részt vettek mindebben: örömmel segítettek másokon, barátkoztak a többiekkel. Nagyon szeretem bennük, hogy soha nem idegenkedtek a hányattatott sorsú gyerekektől, ugyanúgy odamentek, beszélgettek, játszottak velük, mintha egy biztos anyagi háttérrel rendelkező családból érkeztek volna. Ezt már csak azért is jegyezném meg, mert sajnos egyre többször vagyok szemtanúja annak, hogy a szegény sorsú gyermekeket lenézik, nem állnak velük szóba a többiek, vagy rosszabb esetben csúfolják is őket.


Pedig ezek a családok rettenetesen szégyellik, hogy ilyen élethelyzetbe kerültek. Talán ha egyedül rajtuk múlt volna, soha nem is értesülünk arról, hogy milyen nehéz nekik megélni, túlélni egyik napról a másikra. Nagyon zárkózottak, nem szeretnek senkit sem beengedni az életükbe, épp ezért mi sem nagyon tudtunk másokat bevenni a munkába, mert ők csak bennünk bíznak meg. Képeket is épp ezért teszünk ki olyan ritkán a közösségi oldalunkra, mert kellemetlen, megalázó nekik, ha ismerőseik vagy a gyerekek iskolatársai megtudják, hogy mások segítségére szorulnak.



Szatmár.ro: Biztosan találkoztál tehát már olyan történetekkel az elmúlt években, amelyek igazán szíven ütöttek valamilyen oknál fogva. Hogyan tudod mindezeket elrendezni magadban? Nem jelentenek ezek hatalmas lelki terhet is neked az anyagiak mellett?

Leila: Megmondom őszintén, sokszor nagyon nehéz, viszont ha látom, hogy a család önhibáján kívül került kilátástalan helyzetbe, egyszerűen muszáj harcolnom értük. Épp ma jutott a fülembe, hogy hogyan emlegetnek egyesek: „Leila, amelyik állandóan koldul.” De ha nekem azt kell bevállalnom, hogy koldusnak tartanak, csakhogy megmenthessek egy-egy családot, akkor kiáltsanak rám kígyót-békát, de nem adom fel.


Viszont mégsem az ilyen rágalmazások, szidalmak fájnak a legjobban, hanem az, amikor azzal kell szembesülnöm, hogy egy-egy család mégsem tartja magát ahhoz, amiben megegyeztünk. Voltak olyanok, akik már-már napi szinten hívtak, hogy ez sincs, az sincs, mikor jövök már, majd kiderült, hogy miközben mi azon dolgoztunk, hogy segíteni tudjunk rajtuk, ők egész nap otthon mulattak. Ezen a ponton muszáj volt egy komoly döntést hoznunk: a felnőttek kezét elengedtük, de szerencsére a gyerekekkel azóta is tartjuk a kapcsolatot, és igyekszünk mindent elkövetni, hogy ne a szüleik példáját kövessék az életben. Eljönnek a Szigetlankán tartott délutáni foglalkozásainkra, és sajnos rendszeresen mesélik, hogy a felnőtteknek fontosabb, hogy a napi cigaretta, kávé vagy akár alkohol meglegyen, mintsem a család jólétét biztosítsák, mi több, ha kell, koldulni küldik magukat a gyerekeket is. Épp ezért is tartjuk olyan fontosnak ezeket az összejöveteleket, mert még az ilyen szörnyű helyzetben levő fiúk és lányok is ki tudnak egy kicsit kapcsolódni, önfeledten játszanak, és legalább egy nap tényleg rendes ételhez jutnak. Viszont azt nagyon rossz látni, hogy a foglalkozás végén, hazainduláskor ezek a vidám gyerekek visszaváltoznak azokká az megtört lelkű kisemberekké, akiket a szüleik megpróbálnak a saját céljaiknak megfelelően beidomítani.


Szatmár.ro: Volt már olyan, hogy egyszerűen muszáj volt egy-egy kérésre nemet mondanod? Hogy tudsz ezzel a helyzettel megbirkózni?

Leila: Volt sajnos, és az utóbbi időben egyre többször. Én már azt mondtam a férjemnek, hogy nincs tovább, nem tudunk segíteni, fel kell adnunk. Rengetegen kerestek meg, hogy segítsünk legalább épp annyika élelmiszerrel, amivel egyik napról a másikra meg tudnak élni, de egyszerűen már nem volt honnan, nem volt miből adnom. Muszáj volt eldöntenem, hogy kinek segítünk, és kinek kell nemet mondanunk. Őszintén mondom, rettenetes volt, de szerencsére van nekünk egy segítőnk, aki önzetlenül, az anonimitásához ragaszkodva, régóta mellettünk áll, és most is ő indult el, hogy támogatókat találjon, szerencsére nem eredménytelenül. Szóval épp amikor már fel akartuk adni, az utolsó pillanatban a Jóisten segítséget küldött.


Szatmár.ro: Akkor nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az elmúlt években folyamatos küzdelemből állt az életetek. Jutott-e idő közben arra, hogy szerezzetek néhány kellemes emléket is?

Leila: Szerencsére igen, a legkedvesebb emlékeim közé tartozik például a legelső táborozás, amit mi szerveztünk. Annyira jól sikerült, hogy amikor visszaérkezünk Szatmárnémetibe, az állomáson pedig leszálltunk a vonatról, a gyerekek szó szerint zokogtak, hogy velem akarnak maradni még egy hetet. De ugyancsak a legszebb emlékek közé sorolom annak a hatgyerekes családnak a történetét is, akiknél nemrégiben jártam. Az anyuka néhány héttel ezelőtt felhívott, hogy mégis hogyan kell megművelni egy kertet, mert ők is szereztek egy kis vetőkrumplit. Majd én is vittem nekik ezt-azt, de őszintén szólva én sokáig kételkedtem abban, hogy ebből tényleg lesz valami, mert korábban soha nem csináltak ilyet. Viszont amikor később meghívtak magukhoz, szó szerint leesett az állam. Az anyuka örömkönnyekkel az arcán vezetett körbe az ágyások között. Egyikben ott volt a krumpli, a másikban már zöldellt a hagyma. Végtelenül büszke voltam rájuk, de összességében büszke vagyok mindegyik családra, mert a gyerekek nem lógnak az iskolából, jól tanulnak, a felnőttek pedig dolgoznak. Vannak tehát rossz pillanatok, viszont az ilyen pozitív élmények mindig kárpótolnak egy-egy nehezebb napért.



Szatmár.ro: Ez az utóbbi történet - és miden, amit már korábban tudtam rólatok - számomra azt mutatja, hogy te inkább azzal szeretnél segíteni ezeknek az embereknek, hogy megtanítod őket halászni ahelyett, hogy a már kifogott halat adnád a kezükbe. Már a kezdetek kezdetén is ez a gondolat volt a vezérfonalad?

Leila: Igen, és el is árulom, hogy honnan jött mindez. Kilencen voltunk annak idején testvérek, kik közül én voltam a legidősebb. Eleinte jól éltünk, és ez főleg a nagyanyámnak volt köszönhető. A halála után azonban sok minden megváltozott, a szüleim elzüllöttek, egyre lejjebb csúsztunk a lejtőn. Volt viszont egy pap és egy tanítónő, akik megtanítottak arra, hogy ha valamiért keményen megdolgozom, akkor annak meg lesz az eredménye. Azonban ahhoz, hogy egy munkát becsületesen el tudjak végezni, először valaki meg kellett mutassa nekem, hogy hogyan is kell azt. Nos, én ugyanezt szeretném továbbadni ezeknek az embereknek is. „Mindenért meg kell dolgozni, és lehet, sokszor nehéz valaminek a végére jutni, de utána minden, amit megszereztél, a tiéd. Nem kell már másnak könyörögnöd a segítségért” – ezt akarom megtanítani nekik.


Szatmár.ro: Talán olvasóinknak azt is elárulhatjuk, hogy azért az életetek nem csak az egyesületben folytatott tevékenységekből áll. A gyerekek is mindig találnak maguknak valami elfoglaltságot, a férjed nemkülönben, rólad pedig ne is beszéljünk. Honnan van mindehhez időtök és energiátok?

Leila: Ezt egyébként mindenki megkérdezi tőlem, de sokszor én magam sem tudom. Én például, ahogy van egy kis szabadidőm, rögtön gyöngyöt fűzök vagy egyéb kézművességet csinálok, mert ezek tényleg megnyugtatnak és nagyszerűen lehet közben gondolkodni. Ha például valamelyik családnál gond van, muszáj leülnöm és csinálnom valamit, hogy jól át tudjam gondolni, miként is tudok nekik segíteni. A gyerekeim is aktívabbak most, mivel nincs iskola: a lányom gyönyörű rajzokat készít, de megtanulta a műkörömépítést is, hogy ezzel keresse meg a zsebpénzét. A fiam pedig fafaragásban remekel, szóval nem unatkozunk egy percre sem. Hogy van időnk minderre? Azt nem tudom, de a férjem mindig azt mondja, hogy ha én megállnék és nem kellene semmit sem csinálnom, abba egyszerűen belebetegednék. Szóval mindig megyünk tovább, és csináljuk, amit kell.


Én nagyon sok kitartást és energiát kívánok mindehhez, és remélem, hogy évek múlva megismételhetjük ezt a beszélgetést, és ugyanilyen örömmel mesélsz majd az eredményekről és a tervekről. Köszönöm szépen az interjút.

Kapcsolódó hírek:
Legfrissebb apróhirdetések:
További friss hírek:
# koronavírus # baleset # helyhatósági2020 # hétvégiinterjú # körgyűrű
Kiemelt hírek:
Valutaváltó:


Promó: