A salemi boszorkányperek 325 éve kezdődtek el
Háromszázhuszonöt éve, 1692. március 1-jén kezdődtek el a több tucat áldozatot követelő hírhedt salemi boszorkányperek. A tömeghisztéria kialakulásának, az ártatlanok meghurcolásának és elítélésének máig elrettentő eseteiről Arthur Miller írt nagy sikerű drámát. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga:
A 17. században Massachusettsben letelepedő angol puritánok hittek a boszorkányságban, s nem ritkán vádolták meg a szigorú szabályaiktól eltérően viselkedőket, másként vélekedőket azzal, hogy az ördöggel cimborálnak. Az Újvilágban alakuló közösségeknek számos nehézséggel kellett szembenézniük, de Salem Village (ma Danvers) különösen híres volt békétlenségéről. A lakosok egymással és a közeli Salem várossal is vitában álltak telekhatárokat, legeltetési jogokat vagy éppen az egyházi kiváltságokat illetően. A helyiek végül külön egyházközséget alapítottak, de a civakodó és fukar nyájat több lelkipásztor is otthagyta, mígnem a hivatalt 1689-ben Samuel Parris foglalta el.
1692 januárjában a tiszteletes kilencéves lánya, Betty és annak 11 éves unokanővére, Abigail Williams furcsa rohamokat kaptak, belázasodtak, visítottak, törtek-zúztak, artikulálatlanul üvöltöttek, rángatóztak, kitekert pózokban fetrengtek. A helyi orvos viselkedésüket, amely több hasonló korú lányra is átragadt, jobb híján azzal magyarázta, hogy gonosz szellemek szállták meg őket. A lányokat kihallgatták, s ők február végén a rontás okozójaként Titubát, a Parris család karibi rabszolgáját, egy Sarah Good nevű koldusasszonyt és az idős, elszegényedett Sarah Osborne-t nevezték meg. A három nőt letartóztatták és március 1-jén megkezdték kihallgatásukat. Osborne és Good ártatlannak vallotta magát, de a kezdetben tagadó Tituba hamarosan beismerő vallomást tett és részletesen ecsetelte a Gonosszal való lepaktálásukat, így bebörtönözték őket.
A "megbabonázott" lányok (feltehetően szüleik sugallatára) újabb és újabb nevekkel álltak elő, akik mind a bíróság elé kerültek, még egy négyéves kislány is. A vádlottak száma, akik között már férfiak is voltak, áprilisra elérte a húszat, egy házaspár csak azért lett gyanús, mert nem hittek a vádaskodásoknak. Május végére újabb harminccal nőtt a megvádoltak száma, közülük többeket a környező településeken tartóztattak le. Az ügy egyre nagyobb hullámokat keltett, s május 27-én a gyarmat kormányzója elrendelte a súlyos bűnügyekben eljáró Special Court of Oyer and Terminer megalakítását.
A nyolctagú testület (amelynek egyik tagja John Hathorne, az író Nathaniel Hawthorne felmenője volt), június 2-án Salemben tartott első ülésén Bridget Bishop ügyét tárgyalta meg. A pletykás természetű, szabados életvitelű nőt bűnösnek találták boszorkányságban, és június 10-én - a perek első hivatalos áldozataként - felakasztották. Júliusban és augusztusban öt-öt személyt (köztük George Burroughs volt salemi tiszteletest), szeptember 22-én pedig újabb nyolc vádlottat küldtek bitófára ugyanezzel a váddal.
Az esetek többségében a megbabonázottak látomásaira és az általuk látott jelenésekre alapozott ítéletek ellen többen is szót emeltek. Increase Mather, a Harvard elnöke október 3-án kelt levelében tiltakozott az ellen, hogy ezeket a "kísérteties" bizonyítékokat elfogadják és azt írta: "inkább meneküljön meg tíz boszorkánysággal gyanúsított, mint hogy egy ártatlant is elítéljenek". 1692 októberében végül William Phipps kormányzó Mather kérésére (és miután egyre magasabb állású személyeket illettek a váddal, köztük az ő feleségét is) megtiltotta a további letartóztatásokat, sok vádlottat szabadon bocsáttatott és feloszlatta a fanatikus bírói testületet. Az ennek utódaként 1693 januárjában összeülő felsőbb bíróság 56 vádlottból csupán hármat ítélt el, májusig valamennyi rab kiszabadult.
A boszorkányperekben Salemtől Bostonig összesen közel kétszáz embert vádoltak meg. Közülük heten a börtönben haltak meg, 19 embert felakasztottak, egy mindent tagadó idős férfit úgy végeztek ki, hogy nyilvánosan agyonnyomatták kövekkel.
A hisztéria a kolónia életében, az egyházban és az igazságszolgáltatásban is súlyos károkat okozott. Bár a kegyetlenkedés, az ítéletek megalapozatlansága sok emberben már a perek idején visszatetszést keltett, a bírák és a vádlók közül többen csak később kértek bocsánatot és ismerték be, hogy tévedésükkel bűnt követtek el. A Törvényszék 1697. január 14-én a salemi tragédia miatt elrendelte a böjtölés és lelkiismeret-vizsgálat napját, 1702-ben a pereket bírósági határozattal nyilvánították törvénytelennek. 1711-ben törvényt hoztak a megvádoltak jogainak és jó hírnevének helyreállítására, örököseiknek összesen 600 angol font kifizetésével adtak jóvátételt. Massachusetts állam 1957-ben hivatalosan is bocsánatot kért a történtekért, 1992-ben Salem városa emlékhelyt hozott létre a 300 évvel azelőtt meghurcoltaknak - mára a boszorkányság a város legfőbb turistacsalogató látványossága lett.
A perek pozitív hatásaként a kormányzatra gyakorolt puritán befolyás fokozatosan eltűnt, a túlkapások intő példaként szolgáltak később az Egyesült Államok törvénykezési gyakorlatának megalapozásakor. A hírhedt boszorkányperek azóta is foglalkoztatják az utókort, tudósok kutatják a történéseket, amelyek számos filmet, zeneművet, képregényt és irodalmi alkotást is megihlettek. A legismertebb Arthur Miller 1953-ban született Salemi boszorkányok című drámája, amely az eseményeket a hidegháború korának kommunistaüldözésével állította párhuzamba, amelynek az író is szenvedője volt.
