10-es iskolai megemlékezés: magyarnak lenni a mindennapokban és nem csak egyetlen nap erejéig

Ez az a jeles nap, mikor megemlékezések tucatjai követik egymást megyeszerte a magyar tagozatos oktatási intézményekben. A fellépők izgulnak, a felkészítő tanárok talán náluk is jobban. A diákság örül a lyukas órának és szurkol az osztálytársnak, bele ne süljön a verse. Csak ennyi lenne a március 15.?

A 10-es Számú Általános Iskolában (leendő Rákóczi Általános Iskola) jártunk az 1848-as forradalmi megemlékezésen. A díszterem tömve volt fekete-fehér ünneplőbe öltözött nebulókkal. Szívük fölött ott ékeskedett a piros-fehér-zöld jelkép, a kokárda. Sokan maguk készítették a "kitűzőt". A tanítók és a tanárok a fiatalok körében helyet foglaltak a nézőtéren. Még a fal mellé tolt asztalokon is ültek, de mindenki elfért. Sok jó ember... A harmadikosok közül többnek nemzti színű zászló díszelgett a kezében. Ők maguk készítették, azért lobogtatták oly lelkesen - mesélte az "ofő". Az egyik (öltönybe és fehér ingbe öltözött) kisdiák hirtelen felkiáltott, hogy "Szabadság!" - egy modern Petőfi bújt meg benne.

A várakozás közben a közönséget figyelve kiderült, itt nem csak egy tanóra ellógásáról van szó, hiszen nem a teljes osztályok jelentek meg. Azok, akik beültek a díszterembe, igazából érdeklődtek a műsor iránt. Máskülönben az udvaron töltöthették volna azt a fél órát. Hogy miért nem lent rohangáltak? - Tekintetükben látszott az izgalom, hogy itt most valami nagy történik, valami nem mindennapi. Attól függetlenül, hogy minden évben meghallgatják a társaikat, mégis eljöttek a megemlékezésre.

A jeles eseményt Gnandt Zoltán iskolaigazgató nyitotta meg a következő gondolatokkal:

"A március 15-i eseményekről megemlékezni egyben könnyű és nehéz. Az eseményeket valamilyen módon mindenki ismeri. Ismert Petőfinek a neve, Vasvárinak, Jókainak a neve. Ismerjük az eseményeket, a 12 pontot, ezért könnyű. Miért nehéz? Mert mindenkinek van valamilyen elvárása ezzel a nappal kapcsolatban. A felnőtteknek az az elvárása, hogy valami újat, valami nagy titkot áruljanak el a beszédmondók, hogy miről is szól a március 15-e onnan nekünk ide, ma. A diákoknak lehet, csak annyi elvárása van, hogy ez az ünnepség nagyon hosszan tartson.

Az elvárásokon túl vannak kérdések, melyek megfogalmazódnak. Az elmúlt évtizedekben a megemlékezések alkalmával azonban egyetlen egy kérdést sem hallottam.

Ismerjük a hősöket, tudjuk, amit mondtak, tettek. A kérdésem az lenne, vajon ma, ha itt lenne közöttünk Kossuth, Petőfi, Vasvári, Jókai vagy Táncsics, ők hogyan látnának az akkori szemléletükkel ma minket? Van-e bennünk elég hazaszeretet, elég magyarságtudat? (...) Mindenki adhat magában egy egyenes választ.

Én csak egy választ tudnék adni, egy tegnapi tapasztalatot. (...) Amikor körbement a levél a megemlékezésről az iskolában, akkor túljelentkezés volt. A válasz egyszerű: igen, van bennünk elég magyarságtudat, hazaszeretet és büszkeség. (...)

Március 15-e csak egy nap, a magyarságtudat lehet bennünk az év minden napján."

A diákok és a munkaközösség vastapssal köszönték meg az örökérvényű gondolatokat. Ezt követően a diákok vették birtokba a színpadot és verses-énekes, valamint prózai műsorral idézték fel a 171 évvel ezelőtt történteket. Felkészítő pedagógusaik, Rusz Annamária és Tivadar Melinda magyar tanárnők, illetve Rațiu János zene tanár lebilincselő előadást szerveztek meg az V.C és a VII.C osztályok ifjainak közreműködésével.

A szavalók hallatán kétség sem fér ahhoz, mit Gnandt Zoltán mondott - van még bennünk és a fiatalabb generációban valami, melyet magyarságtudatnak nevezhetünk. Bizonnyal más ez most, a forradalmi költészetet másképp élik meg a tizenévesek, de a közönség soraiban ülők együtt szavalták a műveket a pódiumon álló társaikkal. Mit jelent ez, ha nem a kultúrális értékeink szeretetét, ápolását? Szólt aztán egy dal, melyet több mint száz diák énekelt együtt.

Legvégül a Himnusz csendült fel. Szívükre tett kézzel daltoltak, büszkén csengtek a sorok a 10-es Iskola falai között. S az előttem álló - az elején "Szabadság"-ot kiáltó - kisdiák elmorzsolt egy könnycseppet két versszak között.