Amikor azt mondjuk, hogy egy adott város lakói vagyunk, ebben a mondatban számos ki nem mondott igazság is megfogalmazódik. Szatmár esetén ez így alakulhat: ha azt mondom, szatmárnémeti vagyok, egyúttal azt is mondom, hogy romániai vagyok, erdélyi vagyok, partiumi vagyok, azzal, hogy magyarul mondtam, azt is, hogy magyar vagyok, és ez csak néhány a nyilvánvaló igazságok sorából (természetesen feltételként ott lebeg az, hogy igazat akarok mondani). Bár az igazságok megfejtése szórakoztató intellektuális sporttá válhat egyesek számára, a kollektív emlékezet ezen letéteményesei sem többek a hagyomány folyamában, mint névtelen prédikátorok.
Bármely városról legyen is szó, annak teljes megismerése lehetetlen feladat. Az évszázados épületek nem azonosak a várossal, részei annak, de nem azonosak vele. A városok dinamikusan változó entitások, melyeknek dinamikáját a benne lakó emberek adják. S ha az emberek szemszögéből igyekszünk megközelíteni őket, azt vehetjük észre, hogy az egynek, homogénnek tekintett város darabokra hull szét aszerint, hogy hogyan használják lakói.
Mint ahogy egyetlen város sem tekinthető térben homogénnek, így Szatmár sem. Léteznek kiemelkedő fontossággal bíró részei, illetőleg olyanok is, amelyek többnyire csak azok számára jelentősek, akik ott laknak, vagy ilyen-olyan kapcsolat köti össze őket. Hasonlóan működik ez, mint Eliade idő-koncepciója, mely szerint létezik szent, illetve profán idő. A mindennapokat jelentő profán időből alkalmanként belépünk az ünnepek szent idejébe. Ugyanígy a mindennapos útvonalak, térrészek néha különleges tartalommal telítődhetnek. Ilyenkor ezek ünnepivé válnak (nem kizárólag vallási szempontból). Ezeket a térrészeket szimbolikus tereknek szokták nevezni.
Multietnikus települések esetén ezen terek birtoklásáért akár vérre menő harcok is folyhatnak. Szerencsére Szatmárra nem jellemzők a szimbolikus indíttatású erőszakos cselekmények, mint mondjuk a kolozsvári Mátyás téren korábban lezajlott, román-magyar futballmérkőzéseket követőek. Azt azonban közel sem mondhatjuk, hogy ne lett volna vagy ne lenne versengés Szatmár tereiért. Természetesen ez is szimbolikus szinten zajlik. Ennek több formája is van, ezek közül a szobor és emléktábla-állításról, valamint a névváltoztatásokról szeretnénk szólni.
A szobrokat és emléktáblákat könnyelműség lenne egyszerű tárgyaknak tekinteni. Nem arra gondolok, hogy alkotásként, művészi értékük (annak ellenére, hogy többségüket képzőművészek készítik, és nem egy közülük valódi remekmű) által kiemelődnek az őket körülvevő tárgyak közül. Különlegességük nem önnön szépségükből adódik, nem tárgyi mivoltukban keresendő, az általuk közvetített hagyomány ereje teszi őket megkülönböztetetté. A szobrok és emléktábláklieux de memoire -ok, azaz az emlékezés helyei. Olyan helyek, ahol bizonyos időközönként megemlékezéseket tartanak. Ezek a megemlékezések valójában szertartások, ciklikusan, évről évre megismétlődnek, az idő, amelyben zajlanak, az ünnepek légkörét idézi, struktúrájukban a rítusokra emlékeztetnek.
Gondoljunk csak néhány általunk gyakorolt megemlékezési szertartásra. Március 15. a szatmári magyarság ünnepe is. Ünnep, mely alkalom az emlékezésre (de a kampányolásra is), s melynek helyszínei néhány térrészben koncentrálódnak. Megkoszorúzzák a Petőfi-emléktáblát, a Vasút utcai temetőben található emlékművet, s legújabban az István téri Petőfi szobrot. A koszorúzás mellett beszédek, szavalatok, énekek hangzanak el, s ezek mind részei a rítusnak. A rítusok funkciója felidézni a múltat, pontosabban visszalépniabba a bizonyos időbe, melyhez – esetünkben – az aktuális lieux de memoire-hoz kötődik, megteremteni a kapcsolatot az elődökkel.
Ahogyan a rítust szabályok kötik, ugyanúgy a megemlékezési szertartások is pontos forgatókönyvet követnek. A rítus éltetője mindig egy csoport. Ha megszűnik a rítust éltető csoport, megszűnik az emlékezés, az emlékezet személyességét felváltja a történelem objektivitása. Szatmáron is számos olyan szobor, emléktábla található, mely ma már nem rendelkezik (vagy soha nem is rendelkezett) fenntartó csoporttal. Gondoljunk az anyafarkas szobrára, az egykor kivételesen kezelt emlékműre, amely mára szinte teljességgel kiszorult a megemlékezések helszíneinek sorából.
A terek birtoklásáért folyó szimbolikus harcban megkülönböztetett szerep jut a szobroknak, emlékműveknek, emléktábláknak. Szatmáron a rivalizálás a reformátusok és katolikusok között indult meg, majd a huszadik század második évtizedétől kezdődően, ez fokozatosan átalakult magyar-román versengéssé.
Az első világháborút követően a román népesség egyre nagyobb számban jelent meg a városban, majd a második világháború után, a határok állandósulásával és a kommunista diktatúra hatalomra jutásával, megerősödésével ez román dominanciához vezetett. Ez alatt az idő alatt számos magyar vonatkozású szobor, emléktábla sőt épület került el eredeti helyéről. A kommunista diskurzustól, mint tudjuk, nem volt idegen a szimbolikus dialektika, ennek megfelelően a városban is egyre másra jelentek meg – kommunista szimbólumrendszerhez tartozó – különféle szobrok, emlékművek. A román kommunista rendszer nemzeti nacionalista átalakulását követően a román történelem és irodalmi élet alakjai is sorra megjelentek Szatmáron. Ezeknek pontos megjelenési sorrendje és ideje ezen írás szempontjából nem lényeges. Szükségszerűnek tartom azonban megjegyezni, hogy a román hatóságok ezen gyakorlata nem egyedi specifikum, számos más országban megfigyelhető az egységes nemzet építésének hasonló módszere. Kiss Gedeon és Kölcsey helyett Maniu, Bălcescu, Eminescu és a többiek foglalták el Szatmár tereit, s a rendszer megbomlásáig többnyire ezek uralták a várost (szimbolikusan értendő).
A kommunista rendszer felbomlásával újabb folyamatok indultak be, amikor is a magyarok immár egyenrangú félként kezdhették használatba venni a város tereit. Egymás után jelentek meg magyar vonatkozású szobrok és emléktáblák, s ezzel párhuzamosan a románok is hasonképpen cselekedtek. Lényeges különbség van a '90 utáni és a megelőző korszakok emlékhely állítási gyakorlatában. Míg a kommunista és az azt megelőző rendszer egy történelem megalkotásának szellemében járt el, gyakorlatilag erőszakolt módon alakította ki azt a közösséget, melynek az emlékezést magára kellett vállalnia, addig a kilencvenes évektől kezdődően fokozatosan a lokális jelleg határozza meg az új emléktáblák, szobrok megjelenését. Gondoljunk a kisebb jelentőségű, ám szatmári művészek, írók, költők emléktábláira, ritkább esetben szobrára.
Ha megnézzük a mai Szatmárt, megfigyelhetjük, hogy a helyi magyarság lassan a maga számára is berendezte a várost, mint lakóteret, Hám János, Kölcsey, Dsida, Petőfi szobrai, Scheffler János, Petőfi, stb. emléktáblái szimbolikusan is visszahozták a magyarságot Szatmár életterébe. Ha térképre rajzolnánk a szobrok területi eloszlását, láthatnánk, hogy ezek (lényegesen) nagyobbik hányada a város központi részében található. A központi terek birtoklásáért már évszázadok óta harc folyik a különböző csoportok között. A Szatmár főterét hosszú ideig egyedül uraló Lucaciu szobor mellé nemrég odakerült Hám János mellszobra, ezzel a főtér, mint mágikus középpont is, pluralizálódott.
A helynévváltoztatásokról nem szóltunk ezeddig, amolyan aduászként tartogattam a végére, mint fényes bizonyítékát az első bekezdés fejtegetéseire, mely szerint Szatmár nem egyetlen városnak ad otthont, legalább kettőnek – egy románnak és egy magyarnak –, de akár ezernek is, tetszés szerint. Ami nekünk Kossuth kert, a románoknak Grădina Romei, ami nekünk Pannónia hotel, az nekik Dacia, a Királyi Katolikus Főgimnázium nekik Eminescu és sorolhatnám a végtelenségig az épület- és utcaneveket. Persze a névhasználat mindenki személyes joga, de amennyiben ez a kettőség az intézményi kihasználtságot is befolyásolja, akkor Szatmár nem egy százharminc ezres nagyváros, hanem egy magyar és egy román kisebb város, néhány ponton kapcsolódó, elválaszthatatlan szövete.