Szatmári hegymászó 5600 méter fölött – avagy Ásványvíz-városból Európa tetejére!

Egy hetes akklimatizációs folyamat után a szatmári Márk-Nagy János július 5-én feljutott oda, ahol a görög mitológia szerint Zeusz kikötötte Prométheuszt! Európa legmagasabb pontjának, a Nagy-Kaukázus hegységben található Elbrusznak a meghódításáról egy nappal hazaérkezése után mesélt a Szatmár.ro-nak.

Közéleti személyiségként nyilván sokan ismerik Márk-Nagy Jánost. Elhivatott természetvédőként, az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) szatmárnémeti fiókjának igazgatójaként pedig talán még többen. Kevesen tudják azonban róla, hogy egy igazán veszélyes hobbija is van: imádja a magashegyi túrákat. Néhány négyezres csúcs megmászása után - mondja mosolyogva, mintha csak a 10. emeletről lenne szó - idén sikerült valóra váltania álmát: feljutott Európa csúcsára, az Elbruszra! Oroszország Kabard-Balkárföld és Karacsáj-Cserkeszföld köztársaságainak határán végrehajtott expedíciója után csütörtökön ért haza Szatmárnémetibe, pénteken pedig máris rendelkezésünkre állt.

Márk-Nagyot saját bevallása szerint már fiatalkorában is érdekelte a hegymászás. Eleinte EKE-s társaival mászta a bérceket, egyre feljebb és feljebb. Az utóbbi években többnyire debreceni barátaiból álló társasággal hódítja meg a már említett négyezreseket. Az Elbruszra ötödmagával jutott fel.

A társaság június 29-én indult Budapestről és Isztambul érintésével 30-án hajnalban érkeztek meg „Ásványvíz-városba". Nem vicc, az orosz várost Mineralnije Vodi-nak hívják, ami magyarul ásványvizet jelent. Innen jutottak el Kabard-Balkárföld fővárosába, Nalcsikba. „Tipikus kommunista város, rengeteg tömbházzal, de óriási zöldövezetekkel. Az emberek nagyon kedvesek, segítőkészek, nyitottak", mesél első benyomásairól. Kiemeli, hogy minden nagyon tiszta volt a városban.

„A szállodánk egy hatalmas nagy épületben volt, amelynek azonban csak az első és a hatodik emelete volt berendezve. Itt minden szép volt, a többi emelete viszont üresen tátongott és eléggé ijesztően nézett ki. Nem tudtunk rájönni, hogy mindebbe mi volt a logika", meséli nevetve.

Mivel a terület szomszédos az elmúlt években sokszor háborús Csecsenfölddel és Dagesztánnal, a biztonsági ellenőrzések nagyon szigorúak. „Első este kihallgatott minket egy KGB-ügynök, az utakon pedig mindenütt harckocsis ellenőrzőpontok vannak", mondja.

Mivel 4-5000 méter magasságban alacsony a légnyomás, minek következtében nehezebben jut oxigénhez a szervezet, a csúcstámadás előtt akklimatizációra van szükség. Ezt a folyamatot azzal kezdték, hogy először egy 2000 méter magasságban lévő hotelben szálltak meg. Innen első nap 3080 méter magasba mentek fel, a második nap pedig 3500 méterre. „ A szervezet képes alkalmazkodni ezekhez a viszonyokhoz, ám hozzá kell szoktatni. A cél, hogy minél több időt tölts el minél magasabban", magyarázta Márk-Nagy. Az emberi szervezet ilyenkor elkezd több vörös vértestet termelni, megnövelve ezzel a vér oxigénfelvételi-és szállítási képességét. Igen ám, de ez számtalan betegséghez vezethet, amelyek akár halálhoz is vezethetnek. „Sok kevésbé felkészült mászót lát ilyenkor az ember hányni vagy éppen orrvérzéssel".

A hat fős csapat a harmadik napon a 3800 méter magasságban található Garabasi-bázisra költözött. Itt üzemanyaghordókból kialakított szálláshelyeken laknak a hegymászók. Mindez nemzeti színekbe festve. „Igen, ezt az oroszok nagyon szeretik, a fehér-kék-piros mindenütt ott van", ismerteti az ismerős állapotot Márk-Nagy.

Ide felcipelték minden cuccukat, a megvásárolt élelmiszereket. „Meg az otthonról hozott darab szalonnát! Anélkül nem indulok el sehova, még Londonban is ott van a táskámban", mondja nevetve.

Két nap után a Priut 11 elnevezésű, kőből készült menedékház következett 4050 méter magasan. Innen indították a csúcstámadást vasárnap hajnalban. Igaz, két órás késéssel. „Ilyen magasságokban elképesztő gyorsan tud változni a hőmérséklet. Akár nyáridőben is gyorsan -15, -20 Celcius-fokra zuhanhat a hőmérséklet. Egész héten 80-90 km/h-órás szél fújt a csúcs közelében, de vasárnapra jó időt jósoltak. Erre mikor hajnali egykor felkeltünk, nagy köd és erős szél fogadott", meséli a fiatalember.

Végül negyed ötkor indultak. „Oroszországban nincs nyári időszámítás, amikor indultunk, már világos volt", eleveníti fel a csúcstámadás kezdetének pillanatait. És hogy milyen érzésekkel indultak neki? „Noha ott-tartózkodásunk alatt napi 14-15 órákat aludtunk, szombat este alig tudtunk elaludni az izgalomtól! Lassan beindult az endorfin képződése", emlékezik vissza.

„Az Elbruszt technikailag nem nehéz megmászni. A nehézséget a körülmények képezik! Nagyon fontos, hogy az ember tudja: a cél nem a csúcs, hanem a bázis! Vissza is kell érni! Fizikai és lelki energiáit is ennek tudatában kell beosztani. Nagyon sokat ott rontják el, hogy nem tudják józanul megítélni, mikor kell visszafordulni. Sajnos nagyon sok hegymászót ismertem, akinek ez jelentette a vesztét. Én mindig tudtam, mikor kell megállni. A hegy megvár! Legfeljebb nem lesz rá pénzed, hogy még egyszer megpróbálhasd.... ilyenre is tudok példát", mondta Márk-Nagy.

„Hárman túrasível indultunk el. A hideg széltől azonban a hóban szélbarázdák keletkeztek. Olyan volt, mintha a hullámzó tenger fagyott volna meg. Ettől jelentősen csökkent a sítalpak tapadása, úgyhogy 5080 méternél le is mondtunk róluk", meséli.

A csúcsra negyed tizenkettőkor értek fel - hét órai mászás után. „Voltunk fenn vagy nyolcan. Volt, aki sírva fakadt, volt, aki elkezdte ölelgetni a mellette lévőt, még ha nem is ismerte", elevenítette fel a boldog pillanatokat Márk-Nagy.

Hét órával később pedig már lent a faluban ünnepelték az expedíció sikerét - 5642 sörrel. Mert hogy az Elbrusz magasságát a helyi sör nevében őrzi....

„Ez nem arról szól, hogy mindig magasabbra - válaszolja a következő célt firtató kérdésünkre beszélgetőpartnerünk. Ez az életmód, a természet szeretete, a kultúrák iránti érdeklődés, a testmozgás igénye - ez számomra mind-mind fontosabb, mint a konzumtársadalmi örömök", vall arról Márk-Nagy János, hogy mi hajtja újabb és újabb csúcsok felé...